Valaki elmegy. Valaki, kit nagyon szerettünk, ki nagyszülőnk, szülőnk, testvérünk, gyermekünk vagy barátunk volt.

S ez fáj.

Fáj, ha nem lehettünk ott utolsó órájában vele…

Fáj, hogy nem szólhatunk hozzá többé…

Fáj, hogy nem nevet már ránk sohasem…

És bár vallási neveltetésünk azt súgja fülünkbe, látjuk még egymást; a vasárnapi miséken újfent hangoztatjuk: „hiszek a test feltámadásában, s az örök életben”, mégis, most mintha mindez nem számítana.

És jönnek a rokonok, barátok… És elmondják nekünk mindazt, amit mi is oly sokszor elmondtunk… És tudjuk, hogy szavaik vigasztalást kellene nyújtsanak… Mégis megmarad a fájdalom. Fásulva, szomorúan köszönjük meg a részvétnyilvánításokat, s kísérjük halottunk utolsó földi útjára.

Koszorúhordóként volt részem megtapasztalni –a csapatban én voltam a legmagasabbra nőtt ember, így rám jutott e feladat-, milyen hatalmas „rezgéssel” bír a gyász érzése… Mikor engem –az egyszerű sírásót, ki lényegében csak „dolgozik”-, is a sírás fojtogat, s mellkasomból legszívesebben kiszakadnék… S aztán a tisztességgel eligazított sírhantot hátrahagyva, a hozzátartozóktól részvétünk „kötelező” kinyilvánítása után elbúcsúzva, ahogy a temetőt elhagyó tömeg közt áthaladva el-elkapunk egy-egy mondatfoszlányt derül ki a sokszor siralmas valóság… Némelyeknek nem az a fontos, hogy ő maga elbúcsúzzon, sokkal inkább a „ki-hogyan búcsúzott el pletyka” gyűjtése. És ezzel sincs semmi baj, természetesen. Ő itt tart még, neki ez a természetes. S ki vagyok én, hogy ítélkezzek?

„Kit sirattok, miért sirattok?” – szól egy sora a sírok mellett felhangzó kántori éneknek. Mily sokszor elhangzik: „Csak az hal meg, kit elfelednek, örökké él, kit szívből szerettek”! Mert valóban örökké él! Általunk, bennünk él tovább, a belénk nevelt képe, szeretete kísér minket tovább az úton, melyen immár az Ő óvó, védelmező tekintete, segítő tanácsai, bíztató mosolya nélkül vagyunk „kénytelenek” tovább járni… S ez az, mi oly elviselhetetlennek tűnik, mit siratunk.

Testünk, arcunk hasonlatossága nem csak az örökölt géneknek „köszönhető”. Lelkünk minden rezdülése szemünkben ég, személyiségünk tükre arcunkon olvasható… Az a lélek és az a személyiség, melyet Ő segített nekünk kialakítani magunkban. Ő, ki születésünktől fogva mellettünk állt, óvott féltett, segített minket, s ki most egy más úton halad tovább. Benyitott egy ajtón, amin nem követhetjük. Még nem.

Nem búcsúzunk. Csak egy kis időre elköszönünk egymástól. Ahogy enyhül a fájdalom –mert enyhül-, úgy adja át helyét egy másik, sokkal hatalmasabb érzésnek. Ahogy alábbhagy a gyász, s az elhagyatottság érzése, úgy erősödik szívünkben a szeretet az eltávozott iránt. S mikor a tükörben az ő szemei néznek vissza ránk, tudjuk…

„Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki,

A szívemről, ha daloltam, csak néztek rám…”

Záray Márta

Szívfájdalom. Milyen érdekes szó… Miről is van itt szó? A szív, mint az emberi test egyik legfontosabb szerve „egy üreges, izmos falú tömlő, mely ritmikus összehúzódásokkal pumpálja a vért […] a simaizmokhoz hasonlóan akaratunktól függetlenül működik […] megközelítőleg 2.5 milliárdszor húzódik össze egy átlagos élettartam alatt” – (forrás: Wikipédia).

Mégis előszeretettel használjuk e frázist, ha bánat, keserűség ér minket, valaki elveszítése miatt fájdalmunkat fejezzük ki ily módon:

„A szívem megszakad”

De fájhat-e a szívünk? S ha igen –mert meggyőződésem, hogy így van-, akkor mégis hogyan van ez? Mi az a fojtogató, torokszorító érzés; mitől akar mellkasom összeroppanni, ha „szívem” fáj? Vagy a lélek teszi mindezt, a halhatatlan szellem játéka csupán? Csak mert lelkem sérülés éri –vagy ennek veszélye fennáll-, ez indít meg testemben olyan kémiai folyamatokat, melyek ezeket az „érzéseket” hozzák elő? Valóban csak egy szimpla vegyület okozza pl. a szerelem eufórikus érzését is?

Komoly filozófiai viták zajlottak már erről a kérdéskörről, nem is szeretnék most én sem belemerülni… Csak egy kérdés merült fel bennem, a Netlog hálózatán (is) barangolva:

Mekkora fájdalom kell érjen valakit, hogy teljesen elérhetetlenné tegye magát? Milyen lelki törés érhette, hogy szíve és lelke kapuját bezárja, s lakatjának kulcsát végérvényesen eldobja?

Érezted-e már, milyen a „madarat lehetne velem fogatni” érzése?

Értetted-e a téged körülvevők örömét, ahogy ez az érzés rájuk sugárzik, magával ragadja őket?

Láttad-e a téged értetlenül figyelők, örömöd irigylők szemeit, a bennük féltékeny gyűlölettől izzó lángot?

Akkor tudod jól, miről írok, akkor Téged is megfogott a Wachowski fivérek Mátrix c. filmjében elhangzott mondat: „… a tökéletes világ egy álomnak tűnt, melyből primitív agyatok állandóan fel akart ébredni…” S eszedbe jut, hányszor hallottad életed folyamán: „ébredj már fel”, „szállj le a földre”!

Ahogy a fény hiányát „sötétség”-nek, a meleg hiányát „hideg”-nek, a jó hiányát „rossz”-nak nevezzük, úgy követi a felhőtlen boldogság katarzisát a mélabú, a levertség érzése. Ahogy idáig eljutottam, „üzenet” érkezett:

„Mosolyogva nem lehetsz szomorú”

És ahogy e szavak eljutottak tudatomig, arcizmaim mosolyra húzták szájam. S hirtelen –bár este van-, legszívesebben most kitárnám ablakom, s hatalmas „Jó reggelt”-tel üdvözölnék mindenkit!

Azt hallottam valamikor régen, ha szomorúnak, levertnek érzed magad, állj a tükör elé, s mondd a szemedbe maximális artikulációval: „híd”. Ha ezt 3-4 alkalommal ki tudod mondani anélkül, hogy elnevetnéd magad, azonnal fordulj orvoshoz!

Lehet, hogy meg kellene szívlelnem-e tanácsot? 🙂

Mindig irigyeltem a zongoristákat. Gyermekként ugyan nem értettem, miért ül ott, egy fekete „asztal” előtt, hogy honnan jönnek a hangok, hogyan állnak ezek össze olykor játékosan vidám, olykor szívbemarkolóan fájó csodává, amit zenének hívnak…

A zenét a nálam 12 évvel idősebb nővérem férje „hozta be” családunkba, legalábbis onnan datálom, hogy érdekelni kezdett bármi, ami dallamos… Érdeklődve hallgattam lemezeit: Michael Jackson, P-mobil, P-box, R-Go, Dolly Roll, Hungária, hogy csak párat említsek a színes palettáról…

S ahogy lehetőségem nyílott rá, magam is belemerültem ebbe a csodába.

Jó szerencsém úgy hozta, hogy lehetőségem adódott belepillantani, hogyan zajlik egy zeneóra… Már csak azért is, mert egy rég dédelgetett álmom kezdtem megvalósítani: zongorázni tanulok.

Anno, mikor első zenei „szárnypróbálgatásaim” megkezdtem, sokszor örömteli mosollyal nyugtáztam, mikor egy-egy ritmust, dallamot el bírtam találni számítógépem billentyűin. S most…

Ahogy ujjaim a zongorabillentyűk fölött siklanak, s izmaim nyomán hangjegyekbe, dallamokba tömörül a kotta hangyabolya, még ha –gyakorlatlanságom okán-, kisebb-nagyobb hibákkal is, ugyanazt az örömöt vélem felfedezni, amit annak idején.

A teremtés öröme ez, a hangok, harmóniák teremtésének öröme.

A csend öröme.

A lélek öröme.

Szokásommá vált, hogy az Urunk által szabad felhasználásra részemre biztosított érzékeim kemény munkára fogom. Az évek során bensőmben kifejlődött (kifejlesztett? ki fejlesztett?) tudatcsírát, a szülői házból magammal hozott alapokat és az évek során azokra rakódott élményeket, emlékeket, tapasztalatokat megszűrve ra’nyitottam szemem és értelmem az engem mostanában érő élményekre, gondolatokra.

A már sokszor emlegetett és unalomig idézett „jó pap is holtig tanul” mondása szerint élem már egy jó ideje az életem, mégis, mintha most érezném először azt, hogy haladok egy úton, s ez az út összefut más utakkal, életekkel, hogy ideig-óráig együtt kanyarogjanak, majd hosszabb-rövidebb távon, esetleg végleg eltávolodjanak egymástól.

Életünk, mindennapjaink útján, de az internet szupersztrádáján is száguldva bizony nagyon sokszor olyan értékek mellett visz el utunk, mikre vagy nem vagyunk még lelkileg felkészülve, vagy csak pillantásunk túl felületes, hogy mindezt észrevegyük…

Rohanunk, szaladunk, kergetjük álmaink, bevonzunk embereket, helyszíneket, eseményeket életünkbe, mely események olykor nem igazán „szájunk íze” szerinti irányba kanyarodnak, s egyes személyekről kiderül(het), hogy nem épp a legjobb szándék vezérelte őket. Emberek vagyunk, s ők is emberek. Némelyekkel aztán életünk során többé nem találkozunk már össze, sokakkal viszont maradandó, „gyümölcsöző” kapcsolat alakul ki. Kitörölhetetlen nyomot hagyunk egymásban, akármennyire is szeretnénk egyeseket úgymond „elfelejteni”, ez lehetetlen. Egy egysoros üdvözlés, egy hosszabb levélváltás, egy futó találkozás, egy pillantás, egy kézszorítás során is milliónyi élményimpulzus ér minket, melyek feldolgozásuk közben végleg „beleégnek” tudatunkba, még ha jól elrejtve is…

Míg itt vagyok Veletek, köztetek, Ti is ugyanúgy váltok az én részemmé, ahogy én is a ti részetekké. Egymást egészítjük ki, építjük fel, mozdítjuk meg, s inspiráljuk. Egymással beszélgetve, egymást olvasva jutunk el olykor olyan érzésekhez, gondolatokhoz, amelyek tudatosítva magunkban pillanatnyi megtorpanásra, s további átgondolásra késztetnek. El-elejtett szavak, mondatok, melyek ott, akkor, a beszélgetést ugyan nem terelik más mederbe, mégis belénk égnek, lelkünkben táptalajra találnak, s fejlődni kezdenek.

Hálás vagyok.

Hálás, mert itt lehetek Veletek, mert itt vagytok velem. Mert együtt lehetünk részesei a nagy műnek!