Szia, Sanyi vagyok… Sanyi vagyok?

Ha ezt most olvasod, az azt jelenti: időt szántam rá, hogy megírjam, neked pedig megjelent az üzenőfaladon, ezért vagy most épp itt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a(z) FB algoritmusa még nem döntött úgy, hogy nem érdekellek téged. Talán, mert valamikor a közelmúltban „benéztél hozzám”, vagy valaki elhozott téged (is) a virtuális világ eme kicsiny gumiszobájába, amin az én nevem díszeleg… Nem tudhatom, de nem is érdekes.

Volt idő, mikor érdekelt, ki miért jelöl be ismerősnek, ezt egyszer bátorkodtam meg is kérdezni valakitől, aki úgy jelölt be, hogy soha nem is találkoztunk… Persze, ez még a régi, megboldogult iwiw, baráti kör, és netlog korszakában volt, amikor az „ismerős” elnevezés egyenértékű volt számomra a „valamikor valahol találkoztunk” fogalmával. Nos, bátran kijelenthetem: azzal, hogy olykor úgy fogadtuk el egymás ismerős-ségét, hogy van, akivel azóta sem találkoztunk még személyesen, átértékelődött bennem ez a fogalom. Mert olyan „iskolába” iratkoztam be ezáltal, melyben egyszerre vagyok diák és pedagógus. Előbbi többször, utóbbi elég ritkán, de jó is ez így.

Fájdalommal telve indult ez az írás –és nem véletlenül kezdtem soraim úgy, ahogy-, látva egy-egy általam nagy(obb)ra tartott ismerősöm által a tudatosságot joggal(?) megkérdőjelező megosztást a világháló homokozójában… Be kell valljam, ilyenkor erős pánikroham fog el és mély elkeseredés kerít hatalmába, mert egyenlőre nem tudom még besorolni magamban: vajon tudatos gőzleeresztésről van-e szó, vagy olyan szinten behódoltunk már a „mindegy mit, de meg kell osztani” és a „nem vagy FB-n, talán nem is létezel” direktíváiba, hogy észre sem vesszük, hogyan csinálunk hülyét magunkból?

Csak remélni merem, hogy az első feltevésem a helyes, és tudatosan ereszti(te)k ki a gőzt, szándékos az áramszünet.

És most felmerült bennem a gondolat: talán ki kellene törölnöm ezt az írást, hagyni a picsába, vagy csak elmenteni pendrive-omra ezzel eresztve ki a gőzt a saját suta módomon…

Nem tudom még, mi lesz a vége. De épp ezért is szép ez az egész… Ma már bárki megírhat bármit, majd elindíthatja önnön sorait hódító útjára egy hangzatos címmel ellátva, amire biztos, hogy majd sokan rákattannak. Akkor is, ha (mint most ennek az írásnak), se füle, se farka (…de a boci-boci attól még tarka). 😉

Szóval na.

Ha most ezt olvasod, az azt jelenti, hogy jó pár percet megint feleslegesen töltöttél a monitor bámulásával… Csak most az én soraim olvastad el.

Sajnálom, a „jegyek már nem visszaválthatók”, ami elmúlt, nem tér vissza már… Sokkal tartalmasabban is eltölthetted volna az idődet, mint ezt a süketelést olvasva… Hát… Ezt dobta a gép mára.