Sajnálom… Próbáltam, de nem tudok elmenni a jelenség mellett én sem, nem bírom tovább szó nélkül hagyni azt a folyamatot, mely ugyan mára már nem újdonság, de már látni hosszú távú következményeit… És a jövőkép (melyet kialakulni látok) nem hogy megnyugtatna, de félelemmel és szomorúsággal tölt el.

Már az én generációm is arra igyekeztek nevelni, hogy legyünk megértőbbek a nálunk „gyengébbekkel” szemben, kerüljük a másik verbális vagy fizikai eltiprását, ne tegyünk nevetségessé senkit mások előtt… És talán… Mit talán… Tutira része ez is annak, hogy ott tart(unk), ahol épp tartunk: minden igyekezet ellenére is kihalóban van az egymás iránti tisztelet, de az egyén(i) tökéletesség látszatának fontossága mindennél fontosabbá vált.

Mire gondolok? Kanyarodjunk kicsit visszább, pár évvel előbbre…

Egy időben folyamatosan láthatóak voltak a(z): „Állapotom: Mindenki bekaphatja, akinek nem vagyok elég jó”-féle megosztások és ennek különböző megfogalmazású variánsai, melyekkel gyakran együtt járt a „Légy önmagad, a többiekből már úgyis sok van” és a többi ego-hizlaló, öntömjénező (ál)-„tan”. Ma már nem találkozom ezekkel, de talán annak is köszönhető ez, hogy megszüntettem ezek megosztóinak követését azon a bizonyos közösségi oldalon.

E tökéletesség hajkurászásának egy újabb mérföldköve a PC -vagyis a politikai korrektség-, tehát olyan megnyilvánulások, melyek megfogalmazásakor arra kell(!) törekedni, hogy semmilyen népcsoportot ne sértsünk meg vele: politikai-, vallási-, nemi hovatartozástól függetlenül. Mára annyira eldurvult mindez, hogy e korrektség nevében tolnak le torkunkon mindent, amivel normál esetben nem foglalkoznánk, mert nem érdekel minket a téma, vagy mert létezése nem zavar minket. Példák sokaságát lehetne itt felsorolni, ezért ezt most nem teszem. Akit érdekel, nézzen utána pl. a Negro és a Cigánypecsenye kulcsszavaknak Google barátunk segítségével.

Hová fajult mára mindez?

• Azonnali, de minél gyorsabb sikerek elérését várjuk, még ha nem egészen megérdemelten is;
• Érmet, emlékplakettet kell osztogatni, akkor is, ha dobogós helyet nem ért el a versenyző;
• Kérdőre kell vonni tanárt, oktatót, edzőt, amiért nem úgy ítéli meg csemeténk teljesítményét, ahogy azt elvárjuk;
• Ha gyermekünk egy tantárgyból (matematika, helyesírás) gyengébben teljesít, nem erősítjük azt, nem gyakorlunk vele kicsit többet, hiszen van erre orvosi igazolás;
• És ha mindez nem segít, átvinni gyermekünk oda, ahol ezeket az „elismeréseket” érdemtelenül is megkapja.

Ezzel épp azt érjük el, ami ellen egy előszeretettel megosztott képpel „szokás” tiltakozni:

…és épp maguk a szülők teszik ugyanezt a szeretet és a „mindent megadok/megengedek gyermekemnek” nevében.

Ha már szóba került a közösségi oldal, ugyanott láttam a „Megengedő szülők valódi szörnygenerációkat hoznak létre” c. cikket is, melynek már a címével is egyetértek…

Mert:

Hogyan akarjuk akár csak tanulásra ösztönözni gyermekeink, hogy minimum életképesek maradjanak a nagybetű életbe lépés után, ha nem azzal, hogy megtanítjuk küzdeni őket céljaik eléréséért?

Milyen példát kap az a gyerek, aki nem tanulja meg elfogadni azt, hogy bizony vannak, kik egy picivel többet „tesznek le az asztalra”, mint ők? És hogy ez a pici épp arra volt elegendő, hogy leszorítsa őket a dobogóról?

Hol van itt a becsülettel, emelt fővel vesztés fogalma, és mi fog arra ösztönözni bárkit is, hogy tovább fejlessze tudását az adott tárgyban, hogy kitartása és szorgalma meghozhassa végre eredményét?

Síró, picsogó, most még a szüleitől függő, de később másra támaszkodó (de)generáció kitenyésztése folyik, ma már nyíltan irányított formában a világ minden országában. Békésen legelésző birkák tömege nő így fel, kikben motiváció hiánya sincs már meg –hiszen mindent tálcán kaptak eddigi életükben-, akiket majd néhány diktatórikus hajlamú vezető terelget majd saját érdekeinek megfelelő irányba.

Valóban ezt akarjuk? Vagy elviseljük néha, hogy gyermekünk „csúnyán” néz ránk, hisztizik, de megtanulja az ok-okozati összefüggéseket és tenni, küzdeni hajlandó álmaiért?

Lapozgatom a különböző(?) cikkek megosztásait, s méla görgetéseim közt olykor-olykor újabb és újabb értékek bukkannak fel, mint apró tűk a szénakazalból. Lehet, hogy egy vicces képecske, vagy egy hosszabb-rövidebb írás az, mely magával ragad, és pixelei vagy sorai közt találok valamit -vagy rámtalál valami-, ami újra felhívja magára figyelmem, gondolkodóba ejt, vagy tanítani kezd.

…bár mindannyian tanulunk és tanítunk is egyben, jogos az a nézet, hogy a több olvasó több olyan lelket jelent, aki hasonló tapasztalattal olvas engem, mint amilyennel megformálódtak e sorok…

Mennyiszer előfordult már, hogy egy leírt gondolatunk többszöri (vissza)olvasásra „esett” csak le, akár önmagunk számára is… És legtöbbször úgy, hogy az már nem a mi „szánkból” hangzott el, akkor már nem mi írtuk újra le, csak valaki megtalálta a közös tudatban, majd hasonló “köntösbe” belefogalmazva osztotta meg.

Hogy van-e értelme a többszöri megtapasztalásnak? Valamennyi értelme kell legyen. Mint ahogy az első időkben felkapta az ember a fejét olyasmit olvasva, hogy „fantasztikus”, „döbbenetes”, „káprázatos”… Ma már tudjuk, hogy semmi sem az, s tekerünk szépen tovább a hírfalon, ill. haladunk tovább az úton, immár az ilyen hátráltató tényezőkbe, figyelem-energia eltérítő próbálkozásokba nem beleragadva. Nincs már olyan tízes lista, amihez hasonlítgatni kezdenénk önmagunk, vagy másokat. Nem kell, mert nincs szükségünk rá, hogy különböző alkalmazások mondják meg nekünk, kik vagyunk.

Néha úgy érzem, ez a bolygó csupán pihenőhely…

…és mint olyan, az lenne a legjobb, hogy kényelmesen hátradőlve, kívülről figyeljük tovább mindazt, ami eddig magába tudott szippantani minket, sokszor akár annak árán is, hogy belső békénk látta kárát… Mégis (és hála érte minden Teremtőnek) újra és újra útra kelünk, mintha attól tartanánk, hogy elnyel minket a kényelemből és megszokásból formálódott ingovány.

Persze, különböző (és mégis hasonló) utakon járunk, más és más tapasztalatokkal, élményekkel megpakolva értünk ide, ebbe a találkozópontba, mégis… Az eddigi megélések szülte véleményünk itt és most akár megegyező is lehet.

Kérdéseinkre rengeteg úton-módon választ találhatunk, csak a belénk érdekeket formálóktól kapjuk azt, hogy: „majd ha elég erős leszel, hogy elviseld a válasz súlyát… No majd, akkor…“ És mivel minden választ kívülről várunk, sajnos hajlamosak vagyunk kitérni az önmagunk által a saját szemeink elé tárt igazságok elől. Ilyen igazságokat fogalmaz meg „egyszerű“ és nagyon is érthető módon az a film (is), melyet hosszú idő eltelte után most újra elém sodort életem, és melynek címe:

Tudom, sokan látták már e filmet –most hívom fel a figyelmet arra, hogy nem egy könnyed, vasárnap délutáni moziélményt nyújtó alkotás-, sokak számára olybá tűnhet, visszafelé tekintgetek vele a már megtett utamra, esetleg visszalépni szándékozok egy korábbi, már magam mögött állomásra. Többen viszont tudják már –mert megtapasztalták, megélték-, hogy a fejlődés spirálján ismétlődve utunkba kerülő „láttam már“, „ismerem már“ jellegű üzenetek több dologra is lehetőséget nyújtanak. Többek közt arra –hogy megint önmagamból (honnan máshonnan) induljak ki-, hogy mélyen magamba nézve felmérhessem, történt-e bármiféle változás, fejlődés bennem az előző találkozás óta eltelt „időben“; vagy most megint ugyanazzal a kitörő „heuréka“ élménnyel fogadom-e a benne elhangzó gondolatokat, mint akkor?

Benned –ha megengeded nekem, hogy tegezzelek-, kedves olvasó, melyik élmény dominál? Akármelyik is legyen, tudd, hogy senkitől sem vagy lemaradva, és senkivel szemben sem tettél szert előnyre. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell, ahol lenni akarsz.

„Már megint? – kérdezheted… – „Megint az ismert ezoterikus duma? Kell? Miért kell? Ki szerint kell? Lenni akarok? Ebben tévedsz! Utálom a helyzetem, nem akarok itt lenni!“

Hidd el nekem, kérlek, tudom. Bennem is, és sokakban megfogalmazódott még ez a gondolat, ugyanilyen szilaj düh fogott el, mikor először olvastam hasonló sorokat… Igen, vállalom, mert szépítésre és megmagyarázásra sem érdemes semmi (védelemre meg aztán végképp nem), és azt a hibát sem követhetjük el, hogy leragadjunk ennél a kérdésnél.

Megyünk tovább, magunkkal visszük kérdéseink, és mire megtaláljuk a választ, tudjuk majd, hogy vajon miért is „kellett”, miért „volt jó”.

…és akkor majd jogunkban áll eldönteni, szükségünk van-e arra a válaszra.

Nemet Nosce

…veszélyes vagyok(?).

És újra fellángolt bennem szokásaim közül pár: figyeltem és (el)gondolkodtam.

Igen, magam is csatlakoztam az okos-telefonok felhasználói körébe. Hogy miért? Amiért oly sokan: hogy tartani tudjam a kapcsolatot, nem csak hangi, de képi és írott formában is mindenkivel, kikkel napi szintű a kommunikáció akkor is, ha esetleg „csupán” egy-két alkalommal találkoztunk személyesen, vagy életünk útja messzire vitt minket egymástól. Igen, a Facebook-on váltott üzenetekre, bejegyzésekre, írásokra gondolok.

Régi fixa ideám, s talán már láthatták páran leírva tőlem –ha nem, hát épp itt az ideje-, hogy:

„A technológia fejlődése önmagában nem jó, vagy rossz. Attól válik azzá, ahogy azt felhasználják, amilyen célok elérésére fordítják.”

A minap furcsa tapasztalatom volt, mely hagyott bennem pár kérdőjelet.

Tudjuk, hogy a Facebook folyamatosan fejleszt, állandóan „könnyíteni” igyekszik közösségi életünk. Ezt a legendák és összeesküvés elméletek lelkes figyelői, s jómagam is kétkedve figyelik/~jük , olykor hangot adva annak a gondolatnak, miszerint úgy hajtanak végre kísérleteket rajtunk, hogy arra önként és dalolva adtuk beleegyezésünk, ezzel is elősegítve a sokak által istenített, másokban félelmet keltő Mesterséges Intelligencia fejlesztéséhez.

Álljon hát itt a tapasztalatom, mely felkapcsolta bennem az óvatosságra intő sárga villogófényt:

„Mi sül ki belőle”. Ez volt az a mondat, mely egy nem oly régi beszélgetés folyamán hangzott –íródott (volna) le-, általam. Érdeklődve figyeltem, ahogy telefonom kijelzőjén sorra jelentek meg e szavak, így, ebben a sorrendben, anélkül, hogy akár a szó kezdőbetűjét meg kellett volna határoznom. Értem én, hogy sokszor használatos, már-már közhelyszámba menő e frázis, mégis… Elgondolkodtató, hogy a magyar, vagy bármelyik nyelv szavaiból összeállítható mondatok közül, mely mondatok olykor egy-egy írásjel áthelyezésével más értelmet nyernek, miért pont ezt rakja össze a „rendszer”. Aki kicsit is figyeli a kijelzőt, miközben gépel, számára feltűnhetett már, hogy a leginkább ajánlott szó a legfeltűnőbb helyen: középen, más színnel kiemelve jelenik meg, mint a többi… Ezzel is sarkallva, már-már belénk táplálva a mondatokat, amiket le „kell” írnunk, így fosztva meg minket szépen lassan az önálló döntéstől, a szabad akarat érvényesítésétől, s hamarosan az önálló gondolkodástól is.

A technika fejlődik. Ezzel nincs is semmi baj.

A lustaság viszi előre az emberiséget. Lusták voltunk gyalogolni, ezért kellett a kerék, a járművek… De túl sokáig tart elutazni egyik helyről a másikra, lusták vagyunk felülni egy vonatra, órákig autót vezetni, vagy repülőre szállni, így mostanra a teleportálás a cél. Lusták voltunk fúrni, faragni, vésni, ezért megalkottuk a gépeket. De lusták vagyunk a munkahelyen is, kicserélni a munkadarabokat, ezért automatizálunk, robotokat építünk, mondván a felgyorsult fogyasztói igények gyorsabb gyártási folyamatokat igényelnek… Lusták vagyunk egy öntő-, vagy kovácsolóműhelyben nyersanyagokat előállítani, ezért ma már 3D-ben nyomtatunk.

Gyorsulunk, gyorsítjuk világunk, s mi magunk közben egyre inkább leépülünk…

Mert valóban kényelmesebb, ha csupán egy gombot kell megnyomni… De ezzel együtt megszűnik önnön igényünk a cselekvésre, a gondolkodásra, a teremtésre, alkotásra. Ma még „csak” orvosi igazolásaink lehetnek, miért nem képes gyermekünk megtanulni valamit… Igazolható az olvasási-, számolási-, bármilyen tanulási nehézség… Lassan kiveszik a tantervből az írás-, és olvasás oktatását, már találtam erre utaló cikkeket, melyek a kézírás oktatásának törléséről szólnak. Hisz’ ott a billentyűzet, vagy a szavakat automatikusan felajánló, helyettünk mondatokba állító telefonos alkalmazások.

Mi pedig karosszékeinkben ülve panaszkodunk a munkanélküliségről, s az ebből kiindulva egyre jobban elharapódzó „megélhetési bűnözésről”, káoszról, miközben agyunkat mossák a választási hadjáratok során célzottabban sugárzott „bízz (csakis) bennem” (Confide in me) közvetítések.

Jó ez így?

Én féltelek Téged, emberiség!

S látom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Van még…

Van még?

Gyere velem, én sem megyek sehová…

Mint már oly sokszor, most is gondolkodóba ejtett a mester-tanítvány, vezető-követő fogalomképe. És ismerem már magam annyira, hogy addig kajtatok a megoldás után, míg végül találok is valamit… Így hát most jött el az ideje, hogy engedjem a gondolatokat, érzéseket szavakba formálódni.

Miért jó, ha valaki vezet? Miért jó, ha valakit követnek? Vonatkoztassunk most el a kérdés fizikai síkjáról, és tereljük a spiritualitás mezejére… Valóban okvetlen KELL, hogy világgá kiáltsd magadról, milyen bölcs és emelkedett mester vagy? Milyen érem jár a legbölcsebb, legemelkedettebb mesternek? Tudni akarod, meg is akarod szerezni, s ezért teszed magad is azt, amit megnyilvánulásaidban hangosan ítélsz el? Ki az az egyetlen személy, kit valóban vezethetsz, s ki az, kit maximális bizalommal követni bírsz?

Miért érzem úgy, hogy a mai mester-tanítvány viszonyok sokkal inkább az ősi „vak vezet világtalant” gondolatiságát követik? Főleg, ha egy tanítvány esetleg olyan kérdéssel áll elő, mely nem csak mesterénél, de ezzel együtt –vagy épp ezért-, a vele egy „padban” ülőknél is érzékeny pontot érint, netán eltér az eddig „bevált” csoportos rutinoknál. Mert mi is történik ilyenkor? Fordulás. Az addigi béke és szeretet hírnökei azonnal a „rosszkor rossz helyen” kérdező torkának ugranak, verbális késeikkel nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyuló sebet ejtve a delikvens közösségbe vetett hitén. S mit tehet Ő ezek után? Ezer sebből vérezve, szívében mérhetetlen fájdalommal elhagyja azt a közösséget. Vagy –ami rosszabb-, elnyomja magában fájdalmát, beáll a „sorba”, szűrni kezdi kérdéseit, kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje a jövőbeni atrocitásokat.

Így szól az „úr” (vagy hölgy): „…emelkedek, gyere… emelkedj velem! fogom a kezed, míg fél kézzel én is épp kapaszkodok… s ha nem sikerül… max. ketten zuhanunk le”… És ha a „mester” zuhanni kezd, maga alá temeti követőjét, de nagyobb eséllyel marad életben, míg követőjét a biztos bukás és halál várja.

Mester! Belegondoltál már abba, mekkora felelősséggel tartozol? Kijelentheted-e, hogy nem áll fenn a bukás veszélye? Ne feledd, emberként vagy itt, ugyanúgy dolgod van, bejárandó út vár Rád…

Tanítvány! Nem… Tőled nem kérdezek. Ne kelljen válaszokat, magyarázatokat keresned. Talán épp ez az „esetleges” bukás kell neked, hogy megtaláld a választ egy később felmerülő kérdésre.

Én a magam válaszát megtaláltam. Neked adjam?

Sajnos nem tehetem. Nem tudnál vele mit kezdeni, nem a hozzád illő választ kapnád kézhez.