Rendhagyó írás van készülőben… Megpróbálom blogban összegezni a hétvégét, szakítva az eddigi „hagyományommal”, mely lemerült a Facebook-on megosztott képek mellé szúrt pár soros szösszenetekkel.

Az úgy volt –kezdem lányos zavaromban-, hogy… Szóval összekötvén kellemest a hasznossal, ellátogattunk feleségemmel Balatonfüredre, ahol utoljára leánykáim születése környékén jártunk, akkor az egész családdal. Erre a hétvégére mama felvállalta a gyermekmegőrző hálás szerepét, így péntek késő délutánján (az óvodai anyák napi ünnepély után) felkerekedtünk, s nekivágtunk az útnak.

Kora este érkeztünk meg Balatonfüredre. A szállás elfoglalása után –melyért ezen a helyen is köszönetet rebegek szállásadónknak rugalmasságáért és kedvességéért-, kisebb sétára indultunk a parti sétányon, mely jelenleg épp felújítás, szépítés alatt áll ugyan, de a pontos szervezésnek hála nem kell építőanyag-halmokon keresztülbukfencezni, hogy a part szépségét is csodálhassuk.

Igencsak éhesek voltunk már, nem titkolt célunk egy étterem felkeresése volt. A sétányon bandukolva már-már nem is nagyon figyeltünk másra, csak hogy végre vacsorázhassunk egy jót. Örömmel fedeztük fel és ültünk be a Balaton étterembe, ahol egy kellemes pohár bor mellett fogyasztottuk el vacsoránk, mely legnagyobb örömünkre gyorsan elkészült. Hamar leszállt az este, így szállásunk felé indultunk, jó nagy kitérővel, séta közben tervezgetve a másnapi kirándulás körülményeit.

Korán keltünk másnap, s Tihanyba indultunk, fő célként megjelölve az apátság meglátogatását. A kikötő mellett, egy hangulatos, árnyas parkolóba kötöttük ki bárkánk, s az ott lakó kedves hölgy útmutatásait követve indultunk a tervezett kis-vonatos utazás helyett gyalog, felfelé.

A magunk fajta, sík terephez szokott embernek ez a „könnyed séta” -ahogy útbaigazítónk említette-, minden volt, épp csak nem könnyed, mégis megküzdöttünk vele, és milyen jól tettük! A rengeteg gyönyörű házon, apartmanon túl, melyeket útközben csodálhattunk meg, a kép, mely felérve minket fogadott, minden fáradtságot megért.

A némán kiáltó szobrot, s a visszhangról szóló felvilágosító táblát elhagyva pillantást vethettem az alant csendesen, türelmesen várakozó bárkánkra is.

Elértük végre a fenn, a hegy tetején magasodó apátság épületét is. Kisebb pihenő és tanakodás után beléptünk az épületbe, melynek főkapuja rögtön a templomhajóba engedett bebocsátást.

A templomból egy lépcsőn jutottunk a királyi kriptán át a kiállítótermekbe, ahol a régészeti ásatások leletein kívül az anno az apátsághoz tartozó birtokok térképét a hozzá fűződő, ősmagyar szavakban bővelkedő leírást, korabeli, kézzel másolt bibliákat, templomi szertartási ereklyéket csodálhattunk meg.

 

A környező utcák üzleteiben és múzeumaiban sajnos nem volt lehetőség fotózni, de egy fénykép úgysem adhatja vissza a hely nyugalmát, így csak ajánlani tudom, hogy aki csak teheti, látogasson el Tihanyba, akár csak egy könnyed hétvégi séta kedvéért. Ezeken az utcákon bolyongva találkoztunk össze egy gyíkocskával, ki örömmel állt modellt nekem, miközben a napon sütkérezett.

Persze nem bírtam ki, s a fotózási tilalmat csipetnyit megszegve készítettem egy „pózolj tükörben vakuval” képet…

Majd, még mielőtt a keresztúthoz értünk volna, beugrottunk a marcipánmúzeumba is.

Szállásadónknak hála egy könnyed esti séta keretében ellátogattunk a nemrég megnyílt Koloska-völgyi vadasparkba is, ahol kistestű madarak (fürj, réce, fácán) mellett néhány őz és muflon is várta a kíváncsi látogatókat.

A visszafelé úton volt alkalmam babrálni kicsit fényképezőmmel, s kísérletező kedvem kiéléseképp készültek el e képek is:

Korai lett volna még a négy fal közé vonulni, így átruccantunk Balatonalmádiba is, ahol a nem is oly régi múlt nyomaira sikerült bukkannom.

Sajnos a táborok színvonala -egy-két kivétellel-, finoman szólva sem fotogének, így ezekről fénykép nem készült, viszont egy szivárványt hoztam még onnan…

Kisebb tekergést követve visszaindultunk Balatonfüredre, hogy a kellemes hosszú séta fáradalmait kipihenve útnak induljunk másnap reggel haza.

De a másnap sem telhetett el egy röpke megálló nélkül… Szemügyre vettük hát a felújítás alatt álló Cseszneki várat. A szél az ódon falak közt szabadon járta csontig hatoló, hajborzoló táncát, így a legmagasabb pontra már csak magam merészkedtem fel.