…És felhangzott a csendben a kínos kérdés:
– Na? Hogy haladsz?
– Mivel?
– Tudod jól…
– Hmm… Nem tudom.
– Mit nem tudsz?
– Hogy hogyan haladok. Hogy haladok-e egyáltalán… Biztos, hogy érdekel ez téged?
– Ha érdekel, ha nem, kénytelen vagyok végighallgatni.
– Fáj, hogy ezt mondod.
– Az jó.
– Miért?
– Mert megmozdít. Mert ha kissé távolabb is mész, de elindulsz valamerre. S ez jó.
– Nem értem.
– Nem baj. Csak mondd!
– Úgy hiszem, lelassultam, beszorultam, csapdába estem…
– Figyelek…
– Nem tudom eldönteni, hogy amit teszek, azt nem csupán önös érdekből teszem-e. Vajon valóban a szeretet vezérel? Vagy mindössze arról van szó, hogy meg akarom tartani a rólam kialakult képet?
– Ki alakította ezt ki?
– Nem tudom.
– Dehogynem.
– Én?
– Tőlem kérded?
– Igazad van… Én voltam.
– És most jobb, hogy ezt is tudod?
– Nem. Talán. Nem mondhatom el senkinek.
– Mond hát el mindenkinek!
– Hogy félek?
– Azt is! Igen!
– Tudod, mindennél jobban vágytam az ébredésre. Hogy belássak a színfalak mögé. A fájdalom viszont, mely ezzel jár, olykor kibírhatatlannak tűnik.
– Jobb szeretnél tovább aludni?
– Nem!
– Akkor? Mi legyen?
– Megyek tovább.
– Helyes.