Noszogat, mozdulásra késztet bennem egy hang, egy érzés… Eljött az ideje, hogy a szőnyeg szélére álljak, összegezzek, s számadást tartsak.

Hogy is kezdődött? Mi is volt az első lépés, mely az írásba vitt?

Élénken emlékszem a pillanat sugallta párbeszédre, mely egy osztálytársnőm, s köztem játszódott le, kb. 8 éves koromban…

• Van kedved levelezni? – kérdezte…
• ???… Őőő… Iiiiiigggen… – válaszoltam tétován.
• Hű, de jó! Mikor kapok tőled levelet? Mondjuk holnap?
• .. Oké… – igen magabiztos választ sikerült adnom… 😉

Üres tekintettel ültem levélpapírom felett (mely 2db A4-es kartonlap volt), hosszasan bámultam a fehér (félfamentes) lapokat, hátha sugallatot kapok, mit is írjak… S hirtelen ötlettől vezérelve „megkértem a kezét”, levélben. Szándékom „komolyságát” mi sem jelezhette jobban, mint néhány hevenyészett rajz, mely jövőbeli életünk ábrázolására volt hivatott… Mikor másnap „kiválasztottam”, ill. az engem kiválasztó-m kezébe adtam „levelem”, az annak izgatott kinyitása és elolvasása utáni arcpír és kacaj egyértelműen jelezte felém: megrendelésre nem tudok írni. J

De a lényeg a lényeg, onnantól hivatalosan is együtt jártunk… Iskolába. Mert a „szerelem” itt meg is rekedt, természetesen. Hmm… Boldog diákévek…

A mai hétköznapok drogjai (értsd: számítógép és internet) akkor még nem voltak jelen, így nem maradt más számomra, mint az írott, nyomtatott szavak által elmémben megszülető képek, történések világába menekülni a bennem egyre inkább növekvő feszültség csökkentése, az akkor még megfogalmazhatatlan okú hiányérzet valamilyen szintű pótlása érdekében, ill. a körülöttem dúló, olykor káoszba fordulni igyekvő viharos fellegek kitörése elől. Ennek nem mellékes hatása az volt, hogy kialakulásnak indult sajátos látásmódom, a „sorok közt olvasás” jelensége, s a képesség, hogy végre szavakba formálhassam érzéseim, gondolataim.

Ha eltekintek egy-egy beadandó irodalmi házi feladat apropóján született írástól, 13, vagy talán 14 éves koromig nem is írtam semmit. Amit tollammal nem mondhattam el –mivel nem voltam még rá képes-, mind hangjegyekbe formáltam, mivél épp ebben az időben kaptam meg első személyi számítógépem, s annak hangját, zenéjét meghallva nem is volt többé kérdéses, hogy a zene és a dallam lesz az egyik önkifejező eszközöm.

Amik ebben az időben tollamból valamilyen apropóból mégis csak megszülettek, az az önmagát vállalni nem képes, s igazából önmagát még meg nem találó, útkereső tinédzser önsajnálattól csöpögő sorai voltak, melyek nagy része azóta emlékezetemből is kiveszett, egy sorsfordító esemény kivételével, melyet valahol megemlítettem már.

Lassan indultak meg aztán a szavak… Az első, nagyobb lélegzetű, humoros(nak szánt) írás már dolgozó éveim, 20-21 éves korom körül szület(het)ett… Ez a „Vírustenyésztők” címet kapta, s tele volt keresztutalásokkal, az akkortájt köztudatban lévő számítógépes fogalmakkal, filmes és rajzfilmes karakterek alakjaival, de történetébe itt-ott sikerült belecsempészni egy-egy akkoriban megfogalmazott társadalomkritikus gondolatot.

Volt még egy írás, mely egy minket, családunkat is érintő szerencsétlenség apropójára íródott, abszurd humorom itt „csillogtattam” meg először igazán. Alkalom adtán blogbejegyzés lesz belőlük is.

Hmm… Most nézem: ez utóbbi 1989-ben íródott… Mégis, mintha csak tegnap történt volna, annyira élénken él bennem a kép, ahogy a konyha asztalánál ülve próbáltam hülyeségeimmel apám kedvét valahogyan feldobni, gondolatait más vágányra terelni… Ezek a hülyeségek aztán bele is kerültek ebbe az irományba. S ezek a hülyeségek azok, melyek… De erre még visszatérek.

Vágytam, szomjaztam arra, hogy megértsem magam, s körülöttem lévő világ ok-okozati összefüggéseit, s még jobban szerettem volna a megértett dolgokat, a megszerzett tudást tovább adni, másoknak is megmutatni… De minél jobban „akartam”, annál lassabban, annál döcögősebben ment, lévén még én sem értettem semmit, a tudás tényleges birtoklása híján váltam önjelölt, hiteltelen prókátorrá. Okkal.

Keresésem a lelki-, és szellemi létben ugyanolyan kusza és csapongó volt, mint a fizikai világban, a földi életben… Sáros bakanccsal gázoltam a tiszta patak vizében, folyásiránynak megfelelő irányba, s csodálkoztam, miért olyan zavaros a víz… Míg nem láttam meg a vízen egy-egy ladikot, benne az épp engem foglalkoztató kérdésre választ adó cikkel, könyvvel.

Egy ilyen cikkben találkoztam azzal a mondattal is, mely valahogy így szól: „Mielőtt megszólalsz, gondolj bele: mondandód szebb-e, mint a csend, melyet meg akarsz törni.”

Ha nehezen is, de megtanultam befogni a szám, s kialakult egy bizonyos fajta csend, s ebben a csendben az érdeklődő figyelem. Az ebben a figyelemben engem ért benyomások és tapasztalatok mégsem érnek semmit, ha nem építem bele őket életembe, s az általuk biztosított megélések nélkül szajkóznám a magam vélt igazát…

De jönnek a megerősítések, a visszaigazolások folyamatosan… Nincs más hátra tehát, mint az „előre”… A megkezdett utat tovább járjuk. Együtt, vagy egyenként… Egymással, vagy egymásban… Haladunk.

S ez jó.

S ezt KÖSZÖNÖM!