“Hiába adom, ha nem kéred” – ez a régebben megfogalmazódott gondolat motoszkált tegnap is fejemben, s ebből kiindulva íródott egy gondolatsor, mely sajnos (több körülménynek, így saját figyelmetlenségemnek is köszönhetően) az enyészeté lett. Kíváncsi vagyok, mennyi bukkan elő ma belőle. Valahol egyszer úgy fogalmaztam -s tartom magam e gondolat aktualitásához-, hogy ha valami elveszett, majd visszatér, amikor eljő az ő ideje. E megfogalmazásnak hála, mikor rádöbbentem a szomorú valóságra, dühöm és csalódottságom érezhetően csillapodott, és azonnal formát kezdett ölteni egy másik, sokkal fényesebb, mívesebben megmunkált kristály.

Van egy kis időm, talán bele tudok annyira merülni a mátrixba, hogy újra felbukkanjon egy-két foszlánya az elveszettnek…

Így, ezzel az elhatározással bámulom egy ideje a monitort… De önnön “teljességében” nem térnek már vissza a sorok. Nem baj. Már tudom: nem volt elég összeszedett, átlátható, érthető.

Ezzel egy újabb tükröt tart elém életem, mely tükröt jelen esetben magam csiszoltam magamnak… Hát most leshetem! 😀

…és egyre jobban vigyorgok, a helyzet komikumán át megérkezett a tanulság is. Ahogy azt a “másik” arcot elnézem a tükörben, s belemerülök szemei mélységébe, leolvadni látszik a külső máz, csak egy megértő mosoly, egy örömteli csillogás marad helyén, melynek fénye egyre erősebbnek hat… Mintha közeledne hozzám…

Isteni derűje és nyugalma szétárad bennem, eggyé válik velem. Immár én magam vagyok ez a derű és nyugalom. Ha csak egy pillanatra is, de önnön mesteremmé lettem. És most… Most hálás vagyok annak a hibának, ami elveszíttette velem azokat a tegnapi sorokat. Most már tudom, miért történt.

Nem is biztos, hogy van még értelme annak, hogy tovább erőltessem az emlékezést, hisz’ innentől csak a tovább akarás kínzó görcse maradna fenn, s erre nincs szükségem.

Te pedig, kedves olvasó, ki idáig eljutottál, remélem megtaláltad a sorok közt, amit kerestél… Mert ellentétben a nyitó gondolattal, ma nem adtam semmit… Még ha kérted is.