Gyere velem, én sem megyek sehová…

Mint már oly sokszor, most is gondolkodóba ejtett a mester-tanítvány, vezető-követő fogalomképe. És ismerem már magam annyira, hogy addig kajtatok a megoldás után, míg végül találok is valamit… Így hát most jött el az ideje, hogy engedjem a gondolatokat, érzéseket szavakba formálódni.

Miért jó, ha valaki vezet? Miért jó, ha valakit követnek? Vonatkoztassunk most el a kérdés fizikai síkjáról, és tereljük a spiritualitás mezejére… Valóban okvetlen KELL, hogy világgá kiáltsd magadról, milyen bölcs és emelkedett mester vagy? Milyen érem jár a legbölcsebb, legemelkedettebb mesternek? Tudni akarod, meg is akarod szerezni, s ezért teszed magad is azt, amit megnyilvánulásaidban hangosan ítélsz el? Ki az az egyetlen személy, kit valóban vezethetsz, s ki az, kit maximális bizalommal követni bírsz?

Miért érzem úgy, hogy a mai mester-tanítvány viszonyok sokkal inkább az ősi „vak vezet világtalant” gondolatiságát követik? Főleg, ha egy tanítvány esetleg olyan kérdéssel áll elő, mely nem csak mesterénél, de ezzel együtt –vagy épp ezért-, a vele egy „padban” ülőknél is érzékeny pontot érint, netán eltér az eddig „bevált” csoportos rutinoknál. Mert mi is történik ilyenkor? Fordulás. Az addigi béke és szeretet hírnökei azonnal a „rosszkor rossz helyen” kérdező torkának ugranak, verbális késeikkel nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyuló sebet ejtve a delikvens közösségbe vetett hitén. S mit tehet Ő ezek után? Ezer sebből vérezve, szívében mérhetetlen fájdalommal elhagyja azt a közösséget. Vagy –ami rosszabb-, elnyomja magában fájdalmát, beáll a „sorba”, szűrni kezdi kérdéseit, kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje a jövőbeni atrocitásokat.

Így szól az „úr” (vagy hölgy): „…emelkedek, gyere… emelkedj velem! fogom a kezed, míg fél kézzel én is épp kapaszkodok… s ha nem sikerül… max. ketten zuhanunk le”… És ha a „mester” zuhanni kezd, maga alá temeti követőjét, de nagyobb eséllyel marad életben, míg követőjét a biztos bukás és halál várja.

Mester! Belegondoltál már abba, mekkora felelősséggel tartozol? Kijelentheted-e, hogy nem áll fenn a bukás veszélye? Ne feledd, emberként vagy itt, ugyanúgy dolgod van, bejárandó út vár Rád…

Tanítvány! Nem… Tőled nem kérdezek. Ne kelljen válaszokat, magyarázatokat keresned. Talán épp ez az „esetleges” bukás kell neked, hogy megtaláld a választ egy később felmerülő kérdésre.

Én a magam válaszát megtaláltam. Neked adjam?

Sajnos nem tehetem. Nem tudnál vele mit kezdeni, nem a hozzád illő választ kapnád kézhez.