Címkék

Újra és újra felmerül bennem a tudatosság kérdése, annak gondolata és gyakorlati kérdései, mert sokszor észreveszem önmagamon is, mennyire gyorsan ki tudok billenni a tudatosság állapotából egy-egy szituációban, milyen gyorsan veszítem el türelmem, és fakadok ki emelt hangerővel és egyenesen bunkón fogalmazva.

Észrevettem továbbá azt is, hogy amikor valamiről teljes magabiztossággal kijelentem, hogy megküzdöttem vele -legyen az egy energia-elszívó emberi kapcsolat a munkahelyen, a megfelelési kényszer kérdése, vagy akár csak egy már „legyőzöttnek”, teljesítettnek hitt kihívás kérdése-, szinte azonnal, de rövid határidőn belül megkapom az ezen állításaim igazságát tesztelő kihívásokat, amiket rendre alul teljesítek.

Ha belegondolok, mennyien voltak szűkebb és tágabb környezetemben, akik a tudatossá válás folyamatában és a tudatosság útján azért álltak meg és fordultak vissza, mert amikor mélyebben magukba néztek, nem tetszett nekik, amit ott találtak…
…és ugyanezek az emberek azok, akik aztán más, önmagukat tudatosnak mondó önjelölt guruk szavai mögé bújva harsogják azokat az eszméket, amikben soha nem fognak teljes mértékben hinni, mert talán soha nem fogják teljes mértékben megélni azokat…


A tudatosság szintjének elérése és megtartása nagyon kemény munka, de ezt a munkát egyénenként kell ebbe belefektetni, senki sem mondhatja meg a miértjét és hogyanját. Maximum rávezethet, hogy mi magunk vegyük azt észre.

Csakhogy itt jön a következő probléma: az alázat kérdése. Képesek vagyunk-e azonnali önvédelmi helyzetbe kapcsolás nélkül elfogadni egy-egy ilyen iránymutatást, vagy rávilágító kérdést? Vagy elintézzük azzal az ego-megnyilvánulással, hogy “ez az én életem, te ebbe nem láthatsz bele”, esetleg elkezdjük mi magunk is idézni a különböző közösségi oldalakon megjelenő “viseld a cipőm, járd az utam, és jogod lesz belepofázni az életembe”, és a „Mindenki bekaphatja, akinek nem vagyok elég jó” egosimogató és minden saját felelősséget elhárító frázisát?
Jó… Tudom… Nem pontosan így hangzik a fenti idézet… De ez a lényege. Számomra.

Ahogy a képeket kerestem, melyekkel soraim illusztrálni szándékoztam, szembejött velem néhány gondolatébresztő sor:

„Az alázatos ember felismeri, ha hibát követett el. Képes bocsánatot kérni, segítséget kérni, és nyilvánosan elismerni a hibáját. Könnyű vele lenni, mert nem akarja a saját véleményét rátukmálni másokra, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindig igaza legyen. Nem fél a kritikától, mert nem kell a látszatot fenntartania. Az alázatos ember hálás, képes felismerni mások nagylelkűségét, és együttérző, tudja, hogyan legyen elnéző mások gyengeségeivel szemben.

Az igazi alázat nem tesz bennünket gyenge, tehetetlen, önmagunkat lebecsülő, igazi lehetőségeink kibontakoztatására képtelen emberekké. Nagyon távol áll ettől: emberibbé, szabadabbá, érettebbé, együttérzőbbé és hálásabbá tesz bennünket.” – forrás: katolikus.ma

…és itt vallom be töredelmesen, a saját vélemény rátukmálásban és a mások gyengeségeit elnéző gyakorlattal kapcsolatban magam is „sáros” vagyok, van még mit dolgoznom rajta. Meg kell tanulnom azonnal, de a lehető leghamarabb észre venni, ha valaki saját igazának védelme érdekében a témát elterelni, ne adj’ isten hazudozni kezd -akár, ha én magam kezdeném ezt el-, és azonnal kilépni abból a diszkurzusból.

Észre kell vennem, mikor jött el a bölcs hallgatás ideje és ki/mi az, akire/amire nem érdemes több energiát pazarolni. Volt ilyen, nem is oly’ rég. Míg élt bennem a kényszer, hogy a körülöttem lévők közül senki ne legyen bosszús vagy lehangolt, elég sok energiát fektettem egy kapcsolatba, mely aztán komoly veszteséggel zárult számomra, ha csak a belefektetett energiák elpazarlására gondolok. Pazarlás volt, mert későn jöttem rá, hogy ez az illető nagyon jól érzi magát, ha bosszús és lehangolt lehet valami miatt, sőt, folyamatosan keresi az alkalmat és okot -akár olyant is, amihez semmi köze, mivel az életét nem befolyásolja-, amiért az lehet. Imád irigykedni és keverni a sz@rt (bocsánat), de saját „felelősségének” talán soha nem lesz tudatában. És ez jó is így.

„Van némi fikció az igazságodban és némi igazság a fikciódban” – érdekes sorok ezek, és minél többet gondolkodom rajta, annál világosabb: ahogy nekem megvan a saját igazságom, úgy van meg mások igazsága is.

Azt hiszem erről szól a „mindenki a saját szintjén nyomorog”, és elsőként jó apámtól hallott idézet: „boldogok a lelki szegények…”. És ennek kapcsán mondtam én is ki: „Isten nem ver bottal”.

Nem kell és nem is lehet „felemelni” senkit, akinek jó feküdni a földön és elegendő számára, ha odalentről átkozhatja, aki kiemelkedik mellőle. Persze, mindig van egy „körülmény”, amiről ő maga „nem tehet” és így nem is igyekszik tenni ellene…