Eljöttél hát… Isten hozott!

Gyere… Lépj nyugodtan közelebb… Foglalj helyet, kérlek… Persze, csak ha úgy tartod jónak…

Nagy utat tettél meg, pihentesd csak fáradt tagjaid. Nemrég állt el az eső, még érezni illatát a levegőben… Szippants párat, lélegezd be lassan, mélyen, ezt az üdítő, friss, semmihez sem fogható mennyei illatot… Lazíts, engedd, hogy átjárja tüdőd, frissítse érzékeid, csitítsa forrongó véred.

A vihar fellegei messze járnak már, a napfény nyilai utat törnek a felhőkön át a föld felé… Egyik másik nyílvessző talán valami számodra is fontos dologra világít rá, mely eddig akár el is kerülhette figyelmed…

Csak pihenj. Szólnod sem kell…

Kivont karddal állok a semmi közepén… Démonok suhannak át testemen… Tehetetlen szabdalkozom a szélrózsa minden irányába. Tüdőm gonosz külső akarat súlya nyomja, elmém homályos, gondolataim mélyen a csendben, tetszhalottként szunnyadnak.

Eljött hát az idő… Elbúcsúzom lassan.

Kit szeretnem szabadott, szerettem, vigyáztam… Kölyökként olykor megesett, hogy hibáztam, s játék közben oda-oda kaptam, de tudd, kérlek, soha ártó szándék nem volt bennem. Emlékszem még az első percre, mikor eljöttél értem, s kicsit félénken tekintettem reád, arcod, pillantásod fürkészve próbáltam a rejtélyre választ találni: vajon hová viszel engem?

Ahogy rám mosolyogtál, ahogy hozzám szóltál, ahogy kezedben tartottál, körülvett a szeretet, s bár nem szólhatok a Te nyelveden, csupán pillantásommal tudathattam Veled: mennyire hálás vagyok, hogy hozzád visz sorsom. Óvtál engem, mikor első bizonytalan lépéseim tettem kertedben, nyugtattál, mikor az est beálltával szülőanyám öle után sírtam.

Ifjúkorom csavargásait mindig megértéssel fogadtad, s én boldogan rohantam hozzád, hívó szavad hallva. Minden együtt töltött pillanat, bármivel is telt el, játékkal, sétával, vagy pusztán közös pihenéssel, elmélkedéssel, mind-mind a biztonság érzésével töltött el… Számomra maga volt a földi mennyország.

Az idő csúf játékot űz velünk, én a Te gyermekeid sajnos nem láthatom felnőni, kirepülni. Fáradok. Látásom, hallásom gyengül, lábaim ereje elhagy. Te itt vagy velem… Az egymás szeretetének vibrálása, ami mindig a miénk volt, most is ugyanúgy jelen van, ahogy találkozásunk első pillanatától bennünk élt.

Most, hogy hajóm lassan befut, köszönöm Neked, hogy melletted lehettem, hogy szerettél! A bút, szomorúságot engedd majd el kérlek, s őrizz meg engem úgy, abban a szeretetben, melyben felneveltél!

Isten óvjon, drága Gazdám!

(a kép forrása: http://hvg.hu/nagyitas/20131218_utolso_foto_altatas_elott_nagyitas)

Két napja. Immár két napja annak, hogy valami fáj, valami mar idebenn, legbelül… S a kérdésre: „Mi bajod”, hiába kerestem a választ maradéktalanul leíró szavakat.

…és puff! Arcul csapott mindaz, amin mostanság az agyam jár… Hogy mi bajom lehet, miért nem bírom elviselni lassan már azt sem, ha -látszólag- ártó szándék nélkül ugratja valaki embertársát… Hogy miért támad bennem az ellenállhatatlan vágy, hogy felugorjak és megrázzam az illetőt: “Hallod, mit beszélsz, te szerencsétlen? Tisztában vagy vele, mennyit ártanak szavaid?”

Hihetetlen, mennyire tud fájni a felismerés, hogy hiába foglalnám szavakba gondolataim, csak az nem értené, akinek szól…

Mit tegyek? Hagyjam, hogy maga tapasztalja meg? Mi lesz, ha túl későn döbben rá? Egyáltalán, létezik olyan, hogy “túl késő”?

„Véletlen” (?) meghallottam egy párbeszédet… Egy bugyuta dalocska hangzott fel, mely tartalmaz egy bizonyos szót, mintegy az köré épül, s folyvást ismétli azt… E dal szövegírója talán tudatában sincs annak, hosszútávon milyen rombolást ér el vele… A baj az, hogy a jelenlétben felvillan előttem egy lehetséges jövő képe, s az nemhogy nem rózsás, de egyenesen félelmetes, s pillanatnyilag nem tudom, mit tehetnék, hogy e lehetőséget egy másik, megnyugtatóbb kép váltsa fel. Talán –mire soraim végéhez érek-, látni fogok egy járható utat.

Azt bizton tudom: ha dühösen reagálok, nem nyernek megértő fülekre szavaim.

De hogy visszakanyarodjak témámhoz… Ahogy felhangzott e dal, máris hallottam a csitítást: „Vigyázz, meghallja… S tudod, hogy haragszik érte…” Ebben a pillanatban váltotta fel a szomorúság érzése eddigi haragom. Mert mire tanítja ez az óvó intés a dalolót? Hogy csak arra kell vigyáznia, nehogy én halljam meg a szöveget… Hogy akiről a dal szól, majd váll-rándítva tovább megy, nem is törődve annak következményeivel?

S az óvva intő mire tanítja e nótás ifjút? Hogy így tanulja meg, miként kell elsunnyogni azok előtt, kik előtt csak akar, miként „úszhat meg” dolgokat, s miként beszélhet ki másokat azok tudta nélkül?

Van egy, a Facebook-on sűrűn megosztott idézet: „Mondd egy nőnek, hogy gyönyörű, azt megjegyzi aznapra. Mondd neki, hogy csúnya, azt megjegyzi egy életre…”

Bizony bizony…

És mi van, ha ez nem csak a nőkkel, de minden emberrel így működik? Mert így működik! És mi van, ha nem is szükséges, hogy a gúny és nevetség tárgya jelen legyen, mikor elhangzanak a személyét bántó, jellemét gúnyoló szavak?

S ha így van, mert bizony így van, miért nem használjuk e képességünk inkább egymás erősítésére, emelésére? Miért kell, hogy gyermekeink, s majdan unokáink is újra és újra végigjárják ezt a szamárlétrát? Miért van az, hogy már az óvodások is egymás cukkolását tanulják meg dadusaiktól, középső csoportos koruktól fogva, s majd az évzáró ünnepségen szüleik kacagva tapsolva erősítik ezt meg bennük? A férfi és nő örök „harcán” túl azt is elültetik bennük, hogy bizony helyes és kívánatos dolog, ha egymást lehúzzák, becsmérlik, kritizálják, sokszor nem is „vicces” formában, de bizony durván, szavakkal bántalmazva. S innen már csak egy apró lépés –miután kifogytak a szavakból-, az ököllel egymásnak ugrás.

Urunk önnön képmására alkotott minket… Téged, s engem. Éva Ádám oldalbordájából teremtetett, hogy mellette álljon; nem pedig a talpából, hogy Ádám eltapossa őt; sem a fejéből, hogy Éva uralkodjon rajta! Mire hát a mesterségesen szított ellenségeskedés?!

Én szeretnék változtatni ezen. S tudom, a változást csak egy helyen érhetem el maradéktalanul: önnön magamban. Hát nosza! Ahogy eddig, úgy továbbra is igyekszem szem előtt tartani mindezt, s saját példámon keresztül „vezetni” mindazokat, kik mellettem járnak… Akár szorosan, fizikai közelségben, akár az éteren át, de mégis közel hozzám.

A vonzás törvénye működik. Hogy neked is működik-e, hogy a föld bármely pontján, az emberek sokaságának hogyan és miért működik, nem tudhatom, s nem befolyásolhatom. Nem is akarom befolyásolni, sem tudni.

Hogy Te miben hiszel, hiszel-e egyáltalán, a te dolgod.

Én fejet hajtva köszön(te)lek, s haladok tovább…