Címkék
“Diogenész gyakran keresett „embert” ami számára az eredeti, az Isten által teremtett pillanatnyi formát jelentette. Ilyet persze sohasem talált. A célja mégis az lett volna, hogy felhívja rá az emberek figyelmét, mennyire távol kerültek önmaguktól, azaz, kezdik elveszíteni a pozitív értelembe vett emberségüket. Ezért járkált fényes nappal az utcán lámpával, embereket keresve. Ha ma élne, valószínűleg reflektorfénnyel pásztázná a várost, fényes délutánokon.”
Engedtessék meg nekem, hogy saját(nak hitt) gondolatokkal fűszerezzem meg ezt a szösszenetet! Diogenész őrült volt, egy kötözni való bolond! Így néztek rá kortársai, s a ma emberei közül is, sokan. Mert a mai kor embere (is) már csak ilyen.
Emlékszem, mikor első, botladozó lépéseim tettem az úton, amit járok… Naivan azt hittem, amit én látok, más is látja, amit én gondolok, abban más is, ki közel áll hozzám, megtalálja azt, ami megfogja őt, s egy darabon együtt járhatjuk tovább az utat. Akkoriban kezdett begyűrűzni kis hazánkba az ezotéria fogalma, akkoriban ment a televízióban a Nulladik típusú találkozások c. műsor. Igaz a késő esti órákban volt csak műsorra tűzve, de megérte ébren maradni érte.
No de… Nagy igyekezetemben, hogy a kapott „tanokat” tovább adhassam, nem vettem észre, illetve csak későn (s ez eléggé fájt), hogyan maradnak el mellőlem a haverok, barátnak hitt emberek, s emlékszem a szemekben villódzó „Miről beszél ez” kérdésre… Viszont kialakult közben valami, ami nemhogy haveri viszonyon, de barátságon is túlnyúló „kapcsolathoz” vezetett. Ez utóbbi nemhogy nem fáj, de mérhetetlen örömmel tölt el még akkor is, ha ezzel az „illetővel” már hosszabb ideje nem találkoztam össze a fizikai síkon. Mérhetetlen örömmel, mert tudom, hogy bár e sorokat talán soha el sem olvassa, mégis eljut hozzá.
Tompa László versben fogalmazza meg ugyanezt a problémát, úgy 2500 évvel később:
DIOGENÉSZ LÁMPÁJÁVAL
Mondják, hogy dél van. Órámon is öt perc
Híja csupán, s a tornyok felriadnak
A delet zúgva. Csak azt nem tudom, hogy
Mi okozhatja (megvakult az ablak,
Vagy futó vakság éppen engemet ver?),
Hogy úgy nem jár most az utcánkon ember?
Vagy lehet füst, köd sűrít künn sötétet
– Önzés, gőg füstje, rosszaság ködárja -,
Ez árad át most gát nélkül a földön,
Magát minden kis ízünkig bevájva,
Ebben fuldoklik, elborítva szennyel,
Már-már magát sem ismerve az ember.
Igen, ez, ez, vagy lehet: ez sem – én már
Nem is tudom, a hibát hol keressem?
A tanításban, amely egykor úgy szólt,
Hogy embert ember testvérként szeressen?
Értse meg egymást, bölcsen, türelemmel –
Csak így lesz méltó nevéhez, hogy: ember?!
S mennyit bűvöltek több ily szóval is még!
Jellem – tudás – – ám ezekről ki szól ma?
Ha el is leng künn egy-egy emberárnyék:
Öntelt sivárság sötétlik le róla,
S a tudat, hogy csak fent fog, fent köröm nyer
Küzdelmet bárhol – – Ez-e hát az ember?!
S valami meglök, hogy menjek ki, s utcák
Során, miközben a dél szava kondul,
Lámpával, égő szívemmel bolyongva,
Fürkésszek végig mindenkit bolondul,
S dadogjam egyre, dühös szerelemmel:
Embert keresek – hol vagy, ember – Ember?!
1939
Amon Ra 