…veszélyes vagyok(?).

És újra fellángolt bennem szokásaim közül pár: figyeltem és (el)gondolkodtam.

Igen, magam is csatlakoztam az okos-telefonok felhasználói körébe. Hogy miért? Amiért oly sokan: hogy tartani tudjam a kapcsolatot, nem csak hangi, de képi és írott formában is mindenkivel, kikkel napi szintű a kommunikáció akkor is, ha esetleg „csupán” egy-két alkalommal találkoztunk személyesen, vagy életünk útja messzire vitt minket egymástól. Igen, a Facebook-on váltott üzenetekre, bejegyzésekre, írásokra gondolok.

Régi fixa ideám, s talán már láthatták páran leírva tőlem –ha nem, hát épp itt az ideje-, hogy:

„A technológia fejlődése önmagában nem jó, vagy rossz. Attól válik azzá, ahogy azt felhasználják, amilyen célok elérésére fordítják.”

A minap furcsa tapasztalatom volt, mely hagyott bennem pár kérdőjelet.

Tudjuk, hogy a Facebook folyamatosan fejleszt, állandóan „könnyíteni” igyekszik közösségi életünk. Ezt a legendák és összeesküvés elméletek lelkes figyelői, s jómagam is kétkedve figyelik/~jük , olykor hangot adva annak a gondolatnak, miszerint úgy hajtanak végre kísérleteket rajtunk, hogy arra önként és dalolva adtuk beleegyezésünk, ezzel is elősegítve a sokak által istenített, másokban félelmet keltő Mesterséges Intelligencia fejlesztéséhez.

Álljon hát itt a tapasztalatom, mely felkapcsolta bennem az óvatosságra intő sárga villogófényt:

„Mi sül ki belőle”. Ez volt az a mondat, mely egy nem oly régi beszélgetés folyamán hangzott –íródott (volna) le-, általam. Érdeklődve figyeltem, ahogy telefonom kijelzőjén sorra jelentek meg e szavak, így, ebben a sorrendben, anélkül, hogy akár a szó kezdőbetűjét meg kellett volna határoznom. Értem én, hogy sokszor használatos, már-már közhelyszámba menő e frázis, mégis… Elgondolkodtató, hogy a magyar, vagy bármelyik nyelv szavaiból összeállítható mondatok közül, mely mondatok olykor egy-egy írásjel áthelyezésével más értelmet nyernek, miért pont ezt rakja össze a „rendszer”. Aki kicsit is figyeli a kijelzőt, miközben gépel, számára feltűnhetett már, hogy a leginkább ajánlott szó a legfeltűnőbb helyen: középen, más színnel kiemelve jelenik meg, mint a többi… Ezzel is sarkallva, már-már belénk táplálva a mondatokat, amiket le „kell” írnunk, így fosztva meg minket szépen lassan az önálló döntéstől, a szabad akarat érvényesítésétől, s hamarosan az önálló gondolkodástól is.

A technika fejlődik. Ezzel nincs is semmi baj.

A lustaság viszi előre az emberiséget. Lusták voltunk gyalogolni, ezért kellett a kerék, a járművek… De túl sokáig tart elutazni egyik helyről a másikra, lusták vagyunk felülni egy vonatra, órákig autót vezetni, vagy repülőre szállni, így mostanra a teleportálás a cél. Lusták voltunk fúrni, faragni, vésni, ezért megalkottuk a gépeket. De lusták vagyunk a munkahelyen is, kicserélni a munkadarabokat, ezért automatizálunk, robotokat építünk, mondván a felgyorsult fogyasztói igények gyorsabb gyártási folyamatokat igényelnek… Lusták vagyunk egy öntő-, vagy kovácsolóműhelyben nyersanyagokat előállítani, ezért ma már 3D-ben nyomtatunk.

Gyorsulunk, gyorsítjuk világunk, s mi magunk közben egyre inkább leépülünk…

Mert valóban kényelmesebb, ha csupán egy gombot kell megnyomni… De ezzel együtt megszűnik önnön igényünk a cselekvésre, a gondolkodásra, a teremtésre, alkotásra. Ma még „csak” orvosi igazolásaink lehetnek, miért nem képes gyermekünk megtanulni valamit… Igazolható az olvasási-, számolási-, bármilyen tanulási nehézség… Lassan kiveszik a tantervből az írás-, és olvasás oktatását, már találtam erre utaló cikkeket, melyek a kézírás oktatásának törléséről szólnak. Hisz’ ott a billentyűzet, vagy a szavakat automatikusan felajánló, helyettünk mondatokba állító telefonos alkalmazások.

Mi pedig karosszékeinkben ülve panaszkodunk a munkanélküliségről, s az ebből kiindulva egyre jobban elharapódzó „megélhetési bűnözésről”, káoszról, miközben agyunkat mossák a választási hadjáratok során célzottabban sugárzott „bízz (csakis) bennem” (Confide in me) közvetítések.

Jó ez így?

Én féltelek Téged, emberiség!

S látom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Van még…

Van még?

Gyere velem, én sem megyek sehová…

Mint már oly sokszor, most is gondolkodóba ejtett a mester-tanítvány, vezető-követő fogalomképe. És ismerem már magam annyira, hogy addig kajtatok a megoldás után, míg végül találok is valamit… Így hát most jött el az ideje, hogy engedjem a gondolatokat, érzéseket szavakba formálódni.

Miért jó, ha valaki vezet? Miért jó, ha valakit követnek? Vonatkoztassunk most el a kérdés fizikai síkjáról, és tereljük a spiritualitás mezejére… Valóban okvetlen KELL, hogy világgá kiáltsd magadról, milyen bölcs és emelkedett mester vagy? Milyen érem jár a legbölcsebb, legemelkedettebb mesternek? Tudni akarod, meg is akarod szerezni, s ezért teszed magad is azt, amit megnyilvánulásaidban hangosan ítélsz el? Ki az az egyetlen személy, kit valóban vezethetsz, s ki az, kit maximális bizalommal követni bírsz?

Miért érzem úgy, hogy a mai mester-tanítvány viszonyok sokkal inkább az ősi „vak vezet világtalant” gondolatiságát követik? Főleg, ha egy tanítvány esetleg olyan kérdéssel áll elő, mely nem csak mesterénél, de ezzel együtt –vagy épp ezért-, a vele egy „padban” ülőknél is érzékeny pontot érint, netán eltér az eddig „bevált” csoportos rutinoknál. Mert mi is történik ilyenkor? Fordulás. Az addigi béke és szeretet hírnökei azonnal a „rosszkor rossz helyen” kérdező torkának ugranak, verbális késeikkel nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyuló sebet ejtve a delikvens közösségbe vetett hitén. S mit tehet Ő ezek után? Ezer sebből vérezve, szívében mérhetetlen fájdalommal elhagyja azt a közösséget. Vagy –ami rosszabb-, elnyomja magában fájdalmát, beáll a „sorba”, szűrni kezdi kérdéseit, kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje a jövőbeni atrocitásokat.

Így szól az „úr” (vagy hölgy): „…emelkedek, gyere… emelkedj velem! fogom a kezed, míg fél kézzel én is épp kapaszkodok… s ha nem sikerül… max. ketten zuhanunk le”… És ha a „mester” zuhanni kezd, maga alá temeti követőjét, de nagyobb eséllyel marad életben, míg követőjét a biztos bukás és halál várja.

Mester! Belegondoltál már abba, mekkora felelősséggel tartozol? Kijelentheted-e, hogy nem áll fenn a bukás veszélye? Ne feledd, emberként vagy itt, ugyanúgy dolgod van, bejárandó út vár Rád…

Tanítvány! Nem… Tőled nem kérdezek. Ne kelljen válaszokat, magyarázatokat keresned. Talán épp ez az „esetleges” bukás kell neked, hogy megtaláld a választ egy később felmerülő kérdésre.

Én a magam válaszát megtaláltam. Neked adjam?

Sajnos nem tehetem. Nem tudnál vele mit kezdeni, nem a hozzád illő választ kapnád kézhez.