…És felhangzott a csendben a kínos kérdés:
– Na? Hogy haladsz?
– Mivel?
– Tudod jól…
– Hmm… Nem tudom.
– Mit nem tudsz?
– Hogy hogyan haladok. Hogy haladok-e egyáltalán… Biztos, hogy érdekel ez téged?
– Ha érdekel, ha nem, kénytelen vagyok végighallgatni.
– Fáj, hogy ezt mondod.
– Az jó.
– Miért?
– Mert megmozdít. Mert ha kissé távolabb is mész, de elindulsz valamerre. S ez jó.
– Nem értem.
– Nem baj. Csak mondd!
– Úgy hiszem, lelassultam, beszorultam, csapdába estem…
– Figyelek…
– Nem tudom eldönteni, hogy amit teszek, azt nem csupán önös érdekből teszem-e. Vajon valóban a szeretet vezérel? Vagy mindössze arról van szó, hogy meg akarom tartani a rólam kialakult képet?
– Ki alakította ezt ki?
– Nem tudom.
– Dehogynem.
– Én?
– Tőlem kérded?
– Igazad van… Én voltam.
– És most jobb, hogy ezt is tudod?
– Nem. Talán. Nem mondhatom el senkinek.
– Mond hát el mindenkinek!
– Hogy félek?
– Azt is! Igen!
– Tudod, mindennél jobban vágytam az ébredésre. Hogy belássak a színfalak mögé. A fájdalom viszont, mely ezzel jár, olykor kibírhatatlannak tűnik.
– Jobb szeretnél tovább aludni?
– Nem!
– Akkor? Mi legyen?
– Megyek tovább.
– Helyes.

???????????

Nyugodt az éjszaka. Ülök a laptopom előtt a munkahelyemen, megmunkáló gépem automatikája tökéletesen teljesíti a reá bízott feladatot, néha kell csak felugranom, ellenőriznem a folyamatot, esetleg cserélnem a munkadarabokat…

Rengeteg időm van ma éjjel. A zene szól, gondolataim szárnyalnak, olvasgatom archivált cikkeim, elmerülök a múltban. Nyugalom és béke vesz körül. Mennyire természetesnek tűnik ezen állapot, s mennyire zavaró, idegőrlő tud lenni ennek hiánya! Míg azon gondolkodom, hogyan is nevezhető ez az állapot, azon kapom magam, hogy leragadtam. Leragadtam egy szó keresésénél, s természetemnél fogva addig nem is írok, nem gondolok másra tovább, míg meg nem lelem a keresett kifejezést. Majd csak meglesz, nem aggódok rajta tovább. Azt hiszem, az aggódás is, csakúgy, mint a düh, a csalódottság, csak pillanatnyi állapot. Egy döntés kérdése csupán, hogy hagyjuk-e magunk elragadni általa, vagy tovább megyünk annak biztos tudatában, hogy megtettük, amit kell: jelen esetben aggódtunk, aggódtam is egy kicsit. Ennél többre úgysem leszek képes, tartson akár egy teljes napig is…

Minden ugyanarra vezethető vissza. Urunk által a kezünkbe adott „szabad akarat”-ra. Dönthetünk. Igen, vagy nem? 1 vagy 0?

Milyenek vagyunk, mi, emberek? Csodáljuk önnön nagyságunk, mennyire kreatívak vagyunk, mennyire kezünkben van az irányítás, mennyire mi vagyunk a világ urai… Eszembe jut a tegnap éjjeli vihar. Csodálatos látvány volt, ahogy a messzi égbolton cikáztak a villámok! Némelyek annyira magasan voltak, a felhők felett, hogy csak a fényüket lehetett látni, magát a villámot már nem. Mi, a világ hatalmas urai most kezdünk rájönni, hogy az eddig biztosnak hitt, a villámok keletkezéséről alkotott teóriánk nem felel meg a valóságnak. Tudósaink a világban szégyenkezve vallották be, hogy bizony fogalmuk sincs, mitől cikáznak ezen égi fények… De legalább mostanra már eljutott az emberiség odáig, hogy nem hajtja a maga igazát, csak azért, nehogy kiderüljön, mennyire nem tévedhetetlen az ember… Lehet, hogy mégsem mi vagyunk e világ urai?

1 vagy 0? A legalapvetőbb matematikai lehetőség: igen, vagy nem? Emlékszem, mekkora csodálattal ültem le annak idején, 12 éves koromban a számítógép elé –akkoriban a Commodore 16 volt a csúcs számítógép-, csodáltam működését, hallgattam hangját… S ahogy egyre jobban belemerültem a működésébe, megismerkedtem a számrendszerekkel is. Az iskolában tanult 10-es számrendszeren kívül ott volt még a 16-os, s a 2-es is. Hogy mi is az a kettes számrendszer? Két számjegyből áll. 0 és 1. Kikapcsolt és bekapcsolt bitek. Ahogy ezen elmerengek, az jut eszembe, hogy lényegében minden e két számjegyen múlik. Ha úgy tetszik, a kettes számrendszer szerint élünk. Vegyük csak a legegyszerűbb példát: felkeljünk-e reggel? Igen? Akkor 1. Nem? Akkor 0 az eredmény. Ennyire egyszerű.

Lenne. Csakhogy mi emberek nem foglalkozunk az egyszerű dolgokkal. Ugyan! Miért jó az, ha mindenki mindent ért? Nem szabad! Mert akkor hová lesz egyes emberek képzelt hatalma? Az a hatalom, amiért mindenre képesek? Szó szerint, mindenre!

Ilyenek vagyunk, mi, emberek. Túlbonyolítunk dolgokat, csak hogy elmondhassuk, mi jöttünk rá a megoldásra! Csakhogy a megoldás eleve ott van már a kérdésben, csak mögé kell(ene) nézni!

Minden mindennel összefügg! Te én vagyok, én te vagy! Urunk a saját képére, saját hasonlatosságára formált meg minket. De nem mi vagyunk az „Úr”, az a fajta tökéletesség nem érhető el számunkra, önnön gyarlóságunk okán.

Kezünkben a választás lehetősége. Sírhatunk, mert bőrig ázunk az esőben, szobafogságra ítélt a zord idő, de örvendhetünk, mert az eső utáni csodálatos, tiszta levegő illatával telik majd meg orrunk s tüdőnk, amint elült a vihar.

A lehetőség adott…

Lassan leszállt az éj, előbújtak a csillagok… Egyedül fekszem ágyamban, s csak körülötted jár eszem. Még érzem illatod, hajad lágy selymességét, ahogy arcom simítja… A gondolat magával ragad, az érzés magasba emel, ahogy felém pillantasz, s rám mosolyogsz.

S míg gondolataimban idáig elérek, neszezést hallok. Csak nem?! Érzem, szívem hevesebben ver, ereimben a vér egyre fokozottabb sebességgel tolul előre, s minden idegem ordít a felfedezés örömében: Te vagy, ki ajtóm előtt állsz!

Óvatosan nyitod az ajtót, tétovázva kacsintasz be a résen, bizonytalan, vajh megzavard-e nyugalmam… S én legszívesebben most, azonnal kipattannék ágyamból, rohanva Feléd… De megbénít a tudat, hogy egyetlen rossz mozdulat, s a varázs odavész…

Lassan kinyílik szobám ajtaja. Ahogy besurransz hozzám, a folyosó fénysugarai pajkos játékot játszanak, s hálóingeden át láttatni engedik a csodát. Istenem, bár tovább csodálhatnám hajad hullámzását, nyakad, vállad vonalát, melleid táncát, mely mozgásod által teljesedik ki… Bár ringathatna még csípőd hullámzásának andalító, lázas „betegségbe” taszító ritmusa!

De már ágyam szélénél állsz. Lágyan fölém hajolsz… Érzem lélegzeted, ahogy arcom bőrét cirógatja… Kezed tétován hajam simítja, s arcomon táncolnak ujjaid nyomán az apró villámok, ahogy mellkasomon át lassan,

finoman csípőmhöz érsz. Lehunyt szemhéjaimon át nem látom, de érzem, ahogyan elmosolyodsz, s lassan, óvatosan elkezded legombolni rólam éjjeli hálóruhám…

Szívem egyre vadabbul ver, érzem, kiugrani készül mellkasomból… Ziháló lélegzetvételem elárul, már Te is tudod, ébren vagyok.

Az érzést, a gyönyört immár szavakba fordítani is képes vagyok:
De jó! Új pelust kapok!

Az ember időtlen idők óta keresi a választ a kérdésre: Ki vagyok én?

Ha emberi szempontból nézzük e kérdést, azt mondanám: 3 gyermek édesapja vagyok.

Ha szakmai szempontból nézzük, mit tanultunk iskolai tanulmányaink során, azt mondhatnám: Szerszámkészítő vagyok, ki tovább képezte magát CNC gépkezelővé, programozóvá.

Ha azt nézzük, mit tanít a vallás, azt mondanám: Isten gyermeke vagyok.

Fejlődéstörténeti szempontból viszont csak egy emlősállat vagyok, ki szereti magát a teremtés koronájaként, emberként nevezni.

Mind én vagyok, s egyik sem én vagyok.

Hogy én mi vagyok?

Az vagyok, amivé gondolataim, tetteim által lettem. Vagyok, figyelek, látok, gondolkodom, összegzek, kérdezek, válaszolok.

Jöttem egy helyről, s tartok egy helyre. Az út, amin járok –meglehet-, olykor a sokaknak nem tetsző irányba kanyarodik… De az én utam, én járom. Urunk kezébe helyezem sorsom (szándékosan nem nevezem most Istennek).

És ha már az útnál tartok… Sok helyen megfordultam, sok közösségben jártam, míg ide értem. Ifjúkorom társaságkereső állapotában voltam tagja diszkós-, és rocker közösségnek is… Valahogy sehová sem passzoltam. De ha valamire jó volt, hát zenei ízlésem elég széleskörűvé válhatott általa.

Búsulhattam volna, hogy nem megy… Nem sikerül beilleszkednem… Feladhattam volna önmagam, s ez majdnem be is következett… Sokszor álltam a szakadék szélén… De ilyenkor mindig megtalált egy könyv, egy dal, egy érzés… S ez segített kimozdulnom azokból az állapotokból.

Mintha egy kéz nyúlt volna le értem, s terelt jóságosan a helyes irányba… Nem megfogott, s áthelyezett, hanem óvott, sugalmazott, inkább támaszként szolgált mögöttem, mintsem falként előttem.

S most… Most. Az engem körülvevő emberek, az engem ért, s körülöttem végbemenő változások mind-mind tükrömként vannak itt velem, mintegy megmutatva „hiányosságaim”, támogatva „bizonyosságaim”, növelve „erőm”.

Hogy ki vagyok? Kit szeretnél, hogy legyek számodra? Barát? Testvér? Ismerős? Név a listán? Nem dönthetem el helyetted. S kérlek, ha döntöttél se tudasd velem! Így jó.

Így a jó!

Nézegettem videókat a minap, amiket összegyűjtöttem magamnak… s volt köztük egy Angelic Human Race című, miszerint az emberek kezdenek rájönni arra, kik ők valójában, honnan származnak, s mi a céljuk. Ami szöget ütött fejembe… Ezek az emberek, nem fogják úton-útfélen hangoztatni, kik ők, s ennek -véleményem szerint-, több oka is van.

 
Az első, s szerintem a legnyomósabb ok, hogy nincs miért hangoztassák. Azzal, hogy rájöttek, kik Ők valójában, nem csak, hogy feladatuk teljes tudatában vannak, de tudják, hogy kilétük hangoztatásával függőségi viszony alakulhat ki irányukban.
 
Függőségi viszony, mert azonmód kérdések özöne árad egy ilyen lény felé, sőt… Azonnal megjelennek a „Bizonyítsd be, hogy az vagy, aminek mondod magad” követelői. S fonák helyzet alakulhat ki. Mert a bizonyítás egyben további kérdésekhez, követelésekhez vezet. A kereső ember nem keres tovább, a „megtaláltam” hamis illúziójában ringatja magát, s csalatkozni fog.
 
Mi, emberek, keresünk. Keressük az élet értelmét, célját; keressük a szeretetet, szerelmet; keressük a boldogulást, boldogságot; vágyjuk, hogy elfogadjanak minket. Ez utóbbi sajnos oda vezethet, hogy elkezdjük feladni önmagunk, hasonulni kezdünk egy képhez, amit egy másik ember alakít ki rólunk, s szeretne ebbe beszorítani; vagy szerintünk nálunk jobbat érdemel az az illető, s önmagunkat skatulyázzuk be.
 
És jönnek a kérdések: Szeretsz? Mennyire szeretsz? Miért szeretsz? Mit szeretsz bennem?

És a kérdésre nem jön válasz. Vagy ha jön, nem fogadod el. Mert nem hiszed el. Hogyan is hihetnéd, mikor kérdésed olyan dologra irányul, melynek ha oka van, már nem lehet tiszta érzelem.
 
Kínosan próbálunk megfelelni egy „szabályrendszernek”, hogy elnyerjük embertársunk szeretetét… De tovább is megyek. Ugyanígy rendszabályozásnak vetjük alá magunk azért is, hogy Urunk szeretetét elnyerjük. Ki-ki a maga vallásának megfelelően. Félreértés ne essék, vallásokra, szükség van. Szabályokra is szükség van. Mindenre, ami a földön, sőt azon túl is van, szükség van.
 
A kérdés csupán az, amit életünk során megélünk, amit elfogadunk, s ezáltal önnön lényünk részévé válik, mire fogjuk használni?
 
Betonba öntjük önmagunk szobrának talapzatát, s hódolunk önnön dicsőségünknek? Elhitetjük magunkkal, hogy különbek vagyunk másoknál tudásunk által? Én elkövettem ezt a „hibát”. Az „emlékezz, honnan indultál, s nézd meg, mi vagy most”, a „Bólogató János voltál, s most véleményed felvállalva kitartasz mellette”, valamint a „tudásod, mit kitartásod által önerőből szereztél meg, megfizethetetlen” elixírekbe mártottam be magam a fülem tövéig, s engedtem, hogy ego-m e balzsamok által átvegye a teljes mértékű irányítást. Ha valami értelme volt, hát annyi mindenképp, hogy mára már tudom, mire képes. Testközelből tapasztaltam meg. Ezért inkább hálás vagyok, mint bosszús, hogy ez megtörténhetett.
 
Az, hogy az Angelic Human Race videóra utalva indítottam írásom, egy dolog. Indíthattam volna bármivel, legyen az bármilyen New Age, vagy akár más osztályozási fogalom. Kezdem azt érezni, ezek a fogalmak nem hogy összehozzák az embereket, hanem inkább még jobban elszigetelik őket egymástól.
 
Az, ahogy az emberek bevonzzák egymást önmagukhoz, úgy jönnek rá, ki is a másik ember valójában, s ezzel együtt a saját önvalójukra is. Még egy olyan helyen is, mint egy internetes közösségi oldal, sem tud az ember hosszú távú hamis képet adni önmagáról. Előbb-utóbb „kiugrik a nyúl a bokorból”, s kiderül, hogy hófehér fogad valójában tépőfog… Egy agyar, mely mély sebek ejtésére alkalmas, amint valaki kérdőre vonja egy gondolatod, netán annak ellent is mond… Így ez a bátor illető –ki lehet, most én leszek-, abban a pillanatban fekete listára kerül benned, hátrébb lépsz, távolabbról figyelsz, hacsak nem fordítasz neki hátat, s hagyod magára.
 
De egyet tudnod kell. Ha el is távolodsz, ha hátat is fordítasz… Én már benned élek, s Te énbennem.
 
Szeretlek!

Már gyermekként is furcsa, erőteljes késztetést éreztem, valahányszor esni kezdett az eső, hogy MOST induljak el, még ha bőrig ázom is, de menjek, mindegy merre, mindegy meddig! Főleg, ha éjszaka kezdett ömleni az áldás, mikor a lámpák fényeiben még különösebb, csodálatos táncot lejtenek az esőcseppek… S a lassan összegyűlő tócsák egyre nagyobb kiterjedésű tükrén csodálhatom a vízgyűrűk egymásba olvadó ölelését… Imádom.

Tizenéves fejjel csak ültem szobámban, s az ablakon kibámulva csodáltam mindezt… Bátorságom hiányát, félelmem az elindulástól a bennem egyre növekvő feszültség bizonyította, mely végül abban merült ki, hogy ide-oda „szaladgáltam” szobám négy sarka közt, már-már ott tartva, hogy az ágyon ugrálok, mert aludni nem bírok…

Kit hívhattam volna magammal? Kihez kopogtathattam volna be: „Gyere, tarts velem!” Gyakorlatilag bárkihez, megkockáztatva ezzel azt, hogy melegebb éghajlatra hajtanak el, ahová valahogy nem kívánkoztam… Jó volt nekem az eső.

De a mai éjszaka más. Bár az eső elvonulni látszik, míg tartott, egy villám csapott le munkahelyem közelében, melynek áldásos eredményeképp gépeink leálltak. Teljesen. Ami munka még van, hamarosan végére érünk, s hazaindulunk.

Nevezzetek őrültnek, legyek komplett idióta bárki szemében, de esernyőmmel kezemben nekiindulok egy kellemes éjszakai sétának.

„Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel

Értsd meg, amit mondok, kérlek fogadj el”

Bonanza Banzai

Nagy út vár ránk.

Áldozattal teli út.

Fájdalommal teli út.

Lemondásokkal teli út.

Egy út, amelyen egyedül nem vagyunk képesek végigmenni. Egy út, melyen szükség van egymásra. Egy út, melynek megtételéhez harcolnunk kell. És nem akárkivel. Önnön emberi gyarlóságainkkal, gyengeségeinkkel, vágyainkkal, önzéseinkkel. Önnön EGOnkkal.

El kell fogadnunk, hogy akik nem tudnak velünk lépést tartani, lemaradnak, de minket elveszíteni félvén, akadályokat fognak elénk állítani. Szavakkal, tettekkel, szeretetük megvonásával.

S nekünk döntetünk kell. Döntenünk, hogy elfogadjuk-e annak esélyét, hogy talán egyedül maradunk.

Ha szeretsz valakit, s szeretetedért szeretetet vársz cserébe, ha megteszel valamit, s köszönetet vársz, az már nem önzetlen szeretet, nem önzetlen cselekedet. Az már üzlet. Adok, mert viszont adsz.

De kérlek, nekem ne adj! Ne adj, ha vársz is cserébe! Mert én adok. Ha nem kéred, akkor is.

Ne várj semmit Tőlem, kérlek, de fogadd el, amit adni tudok, úgy, ahogy adni vagyok képes, annyit, amennyit adnom lehetséges.

Kezemet nyújtom… Velem tartasz?