Kritika? Nem… Csak gondolatsor.

„A világ nagy egészében akár az értéktelen szemét több értelemmel bírhat, mint egy frappánsan megírt vitriolos kritika” – Anton Ego

Bizony, sokszor szinte kéjes élvezettel olvasunk valami negatív eseményről, hírről, amiben esetleg még véleményünk is összecseng a kritika írójával… A téma, amiről ír, szinte mellékes is, de legalább lelkesen bólogathatunk hozzá: „Bizony, mennyire igaza van…”, „Jól megmondja neki…”.

De mennyire lehet objektív egy kritikus? Ki/mi az a „kritikus”? Bárki, aki véleményt nyilvánít, már „kritikus”?

Állandóan, születésünktől kezdve folyamatosan özönlenek felénk a kritikák. Hogyan viselkedjünk, hogyan öltözködjünk… Beszédünk, mozdulataink, de akár egy szemrebbenésünk is komoly bírálatoknak lehet ez által kitéve, s egyben komoly veszélynek is. Érzékenyebb lelkületű személyben egy-egy ilyen kritika akár komoly lelki törést is okozhat, amit aztán az arra szakosodott „egyének” az illető manipulálására használhatnak, s használnak is fel.

Mitől pozitív a pozitív kritika?

Talán attól, mert megérint minket, megmozdít bennünk valamit? Kellemes érzésekkel tölt el minket?

Vagy, talán mert rá tud venni, hogy vegyük meg a terméket, hogy kóstoljuk meg azt az ételt, nézzük meg azt a mozit, hallgassuk meg azt a zenét, amit taglal, boncolgat?

A magam részéről elolvasom, meghallgatom e kritikákat, véleményeket, s nem szégyenlem megfogalmazni, közzétenni saját meglátásom sem az adott témáról. A „több szem többet lát, több fül többet hall” elméletét kicsit leegyszerűsítve:

„Több érzék többet fog fel.”

Ezzel a gondolattal fogom útjára bocsájtani nem kritikáim, de gondolataim egy adott témáról, legyen az zene, vagy film, bármi. Nem módosítani szeretném bárki véleményét, de hozzájárulni, esetleg hozzátenni valamit az Ő gondolatiságához.

Köszönöm megtisztelő figyelmetek!

Értelem – Szíveket gyűjtök margójára

Címkék

,

Értelem – Szíveket gyűjtök margójára„Szeretem azt, aki gyűjt. Naponta van öröme. Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak. Közben örül, hogy neki van az, amit szeret.

Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek. Bármit.
Te mit gyűjtesz?
Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz. Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.
Szíveket gyűjtök.
A szív jelkép. Az embert jelenti.
Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek. Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe. Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.
Szíveket gyűjtök. Nekem nem valami kell, hanem valaki. Ember.
Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember.
Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám.
Nem néztem eléggé szét, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.
Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli. Rejti, mint kagyló a gyöngyét. Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok. Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák, mint az, aki összetörte magában az emberséget.
Elfogult vagyok? Téged nem ismerlek. Embernek tartod magad. Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved? Hányan látják, hogy jó vagy?
Szíveket gyűjtök. Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem. Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt.
Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem.
Szíveket gyűjtök.
Szívem tele van.
Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak.
Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam. Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember. Embertelen korban élünk? Ne hidd el. Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre. Kincseid lesznek. Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető és mind személyes öröm életedben.”
Mácz István

Szíveket gyűjtök, írja Mácz István.

Elgondolkodtam. Mit adnak még egymásnak az „Emberek”, mikor szívüket adják?

Az én olvasatomban nem csak szívüket, de lelküket, érzéseiket, gondolataikat adják egymásnak az emberek, mely gondolatok, érzések benne foglaltatnak egy kézfogásban, egy szempillantásban.

De mit tehetünk, ha kezünk nyújtjuk valakinek, de ellöki azt; ha közénk invitáljuk, de lekuporodik a sarokba, s szúrós szemekkel vizsgálódik irányunkba; ha megismerésének szándékával fordulunk hozzá, de személyétől nem, csak furcsa „kerülőutakon” szerzünk tudomást embertársunk gondjairól, problémáiról, esetleges betegségéről…

Mit tehetünk ilyenkor? Hagyjuk náluk szívünk, szeretetünk? Mert sokszor bizony hiába tudjuk, hogy:

„Ha megértést akarunk, megértőnek kell lennünk. Ha megbecsülést akarunk, meg kell becsülnünk másokat. Ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, szeretnünk kell másokat” /Dan Millman/

S úgy tűnik, sokszor hiába tesszük mindezt, embertársunk mintha nem bírná, vagy nem akarná felfogni, elfogadni. Ilyenkor jogosan merülhet fel a kétely, vajon nem fog-e szívünk kiszáradni, elporladni ennél az embernél?

Most, míg idáig eljutottam, felmerült bennem még egy kérdés:

Van-e értelme annak, hogy erre az írásra reflektálok? Ki fogja érteni rajtam, és a hozzám közel állókon kívül, mit szeretnék mondani? És milyen válaszokat kapok majd? Újabb idézetet, vagy személytelen üzenetet, melyben nem érzem az embert, a szavai mögött álló meggyőződést?

Végezetül hadd zárjam hozzászólásom egy idézettel, mely ars poeticám szerves része:

„És érezzék egy kézfogásból rólad, hogy jót akarsz és te is tiszta, jó vagy, s tekintetük elhitesse véled:
Szép dolgokért élsz, és érdemes élned.” /Váci Mihály/

Ébredj ember!

Címkék

tree-of-life…sokan azt mondanák, az ital beszélt akkor belőled, de Te és én mindketten tudjuk, ha így is volt, az csak elősegítette a gondolatok szabad szavakba áramlását, meggyengítve, lerombolva a tudat által állított gátakat. Azokat a gátakat, amik mögé bújva megingathatatlan biztonsággal állíthatjuk: íme, ez vagyok én; a hamisítatlan, teljes, őszinte önmagam. Csodákat! Hiúságunk nem bírja elviselni, hogy mások rosszallással gondoljanak ránk, őszinteségünk csak addig elfogadott, míg az a másik ember önmagáról alkotott képébe belefér, azzal összecseng. De tudjuk magunkról nagyon jól, nem vagyunk őszinték; sosem voltunk, sosem leszünk, csak a legvégső elszámoláskor, Teremtőnk előtt, aki előtt már nem számít, milyen “karriert” futottunk be; kik voltak vélt, vagy valós “barátaink”; kik bántottak, kiket bántottunk.

Nem baj. Emberek vagyunk, álarcok mögé bújva éljük le életünk, ez így van rendjén, nem akarok változtatni ezen; kevés, nagyon kevés vagyok én ehhez. S soha, soha nem akarok felnőni ehhez a feladathoz, ebben az életben nem; bűneim nézve hiába is szeretnék.

Biztos vagy benne, hogy engem kellett megtalálj? Biztos, hogy a név a listádon hozzám kellett vezessen Téged? Hisz´ kérdem én: Mi a név? Mi a név, ha nem egy titulus, egy bélyeg, amivel földi porhüvelyünk azonosítjuk? Mi a név, ha nem egy sorszám betűkbe kódolva? Írd be neved a mobilodba, nyomd le a billentyűt, amely elvezet neved betűihez! Én megtettem, az én számom: 38561 726367. Nem sok értelme van, ugye? Vagy igenis most nyert értelmet? De a név, a sorszám csak egy dolog. Ez a név, ez a sorszám még sokakon ott “lóg”, nem csak rajtam, nem csak az én nevem, nem csak az én sorszámom ez. Van még, kell legyen valami, ami csak rám jellemző, ami csak én vagyok, ami engem jelent, amit én jelentek!

Szavak, szóvirágok, gondolatok halmaza, összefüggéstelen betűsor. Kínlódva próbáljuk kifejezni magunk általuk, s veszünk el bennük. Szavak. Jelentéssel bíró, precízen egymás után helyezett betűk. Mi értelmük van? Van-e értelmük egyáltalán? Görcsösen próbáljuk elhinni: van; de ha bárkit megkérdezünk, mit jelentenek NEKI e fenti sorok, bizton állíthatjuk, mindenki mást fogalmazna meg, máshogy adná vissza e sorokat.

Mitől függ ez? Függ-e egyáltalán valamitől? Mi van, ha Bábel tornya mégiscsak felépült, elértük Istenünk, és a zűrzavar nem a szavakban, de az emberek elméjében van jelen? Mi van akkor, ha mindannyian egy nyelven szólunk, de millióféleképp értelmezzünk egyetemes nyelvünk arany szavait?

S lassan, de biztosan, valahol mélyen válaszokat vélek felfedezni az összes eddig elhangzott kérdésemre. Elmémre, tudatomra telepedett köd lassan oszlani kezd, felszárad a pára, felszakadoznak a fellegek, s az így keletkezett réseken át a felfedezés, a megtalálni vélt IGAZ tündöklő fénye bejárja lényem. Meglelem békém, szívem a szeretet járja át, s immár teljes lényemmel tudom, ÉRZEM: ennek így kellett történnie!

A bűn, a megbánás, a megbocsátás illúziója, a szégyen, a fájdalom, mind-mind ugyanazon okból történt.

ÉBREDJ EMBER!

S én, immár megnyugodva, átélve teljes lényegét, igazi mondandóját, tiszta szívvel zenghetem végre:

ISTENNEK LEGYEN HÁLA!
ISTENNEK LEGYEN HÁLA!

Fájdalomturizmus, avagy egy öngyilkosság margójára

Címkék

A srác állt a tízemeletes ház tetején. Gyönyörű volt a kilátás. Egy darabig állt még, még egyet húzott alkoholt tartalmazó üvegéből, majd lenézett.
“Milyen magas…”-gondolta.-“És mekkorát lehet innen esni…”

Sírva fakadt. Kicsit hátrább ment a párkánytól…  majd nekifutott…

A kilencedik emeleten éppen tévét néztek. Hirtelen elsuhant valami az ablak előtt.  “A fenébe is, ez nem lehetett madár!”
Odalent a padon ülők hirtelen felnézve már csak egy kapálódzó alakot láthattak, amint halkan zuhan lefelé.
Egy pillanattal később hatalmas csattanás… Majd hirtelen, mint legyek a szarra, rengeteg ember rohant a színhelyre. Bámészkodók. Hiénák.
“Lesz fotózás is? Én láttam mindent!”
A srác egy kocsi tetejére esett. Összetörte. Magát is, a kocsit is.
Vauxhall Chevette
Csörög a telefon egyik lakásban.
“Tessék.”
“Halló, Marika vagyok. Egy fiatalember ráesett egy kocsira. Nézd meg, nem a ti kocsitok az?”
“Oké.”
Rohanás ki. Balszerencse. Épp a mi kocsinkra esett. Jobb ablakok és hátsó
szélvédő darabokban, a tető behorpadt. Bámulatos, egy 50 kilós ember másodpercenkénti 10 g-s gyorsulással becsapódva mekkora kárt tud okozni!

Megkezdődött a helyszínelés. Rendőrök és nyomozók érkeztek. A srácot letakarták. Koponyaalapi törése, gerinctörése lett. A bordái is darabokra mentek. A hiénák bámulnak. Ami vér a földre folyt, és nem ivódott be a talajba, leszórták sóval.  EME HELYEN TÖBBÉ FŰ NEM NŐ!
Apám bosszús. Most mi legyen a kocsival?! Innen el kell vinni!
Előkerült egy újságíró is. Érdeklődött. Jegyzetelt. Végül megkérdezte, leírhat-e mindent, mit apám mondott neki? Természetesen leírhat.

A helyszínelők végeztek.  A hullát elszállították. Apám beszállt a kocsiba.
“Fiam! Ellenőrizzük le a féklámpát, és az indexet!”
“Féklámpa jó!”
“Index?”
“Jó… Nem jó… Jó… Nem jó…”
“Rendben!”
Egy hiéna:
“Hová viszi a kocsit? Úccse ér má’ vele semmit!”
“Ja  hát  uram! Bár a karosszéria némi javítást igényel, a kocsin van még négy  kitűnő állapotban lévő külső gumi, és ott van még a motor,  és  egy viszonylag jó akkumulátor. És el ne felejtsem, van még egy kitűnő SONY autórádió négy hangfallal! Nézze… Itt lakunk a földszinten, majd szóljon be, ha kirámolta a kocsit!”
A hiéna elhalgatott. Az emberek röhögnek.

Apám  elvitte a kocsit.  A hiénák lassan oszladozni kezdtek.  A hőség is.  A vér is a földön. Illatát elfújta a szél. Emlékét is. Az emberek még beszélni fognak róla. Egyesek sajnálják, mások szidják. A fiú nem tud már tiltakozni. Soha  többé  nem  fog már tiltakozni. Majd reinkarnálódik valahol, valamikor.
Remélem jobb lesz neki.

Végy egy adag alkoholt, szédülésre elegendőt. Egy nagy adag családi viszályt  vagdalj fel egyenletes darabkákra, ezt fűszerezd meg egy csipetnyi szerelmi bánattal! A kezedben tartott alkoholos üveggel kevergesd nagyon lassú
tűzön, és máris kész az öngyilkossági szándék!

Bátor, vagy talán gyáva?  Ki tudja.  Már ő sem döntheti el.  Meghalt.
24 éves volt.