Fenti kérdést sokszor, sokan és sokféle témában feltették már, de engedtessék meg nekem, hogy most kicsit máshonnan közelítem ezt meg, mégpedig (szokásomhoz híven) a spiritualitás és ezotéria szemszögéből!

Jó, de mi köze ennek Horton-hoz? – teheted most fel a kérdést… Ígérem, hamarosan erre is fény derül.

Korábbi Ars Poetica jellegű, Kezdet címeket magukon viselő írásaimban említettem már, mennyire szerettem volna a kezdetek kezdetén a lehető legszélesebb körben elfogadtatni, megismertetni felfedezéseim, megéléseim, és hogy ezeket mennyire értetlenül fogadták akkor. Nos, saját és mások példáján át ma is azt látom -és szomorúan konstatálom-, hogy ez mára sem változott semmit, és sokszor sajnos mi magunk is belefutunk annak újbóli megtapasztalásába, mennyire esélytelen harcot vívunk egy-egy berögződés, vagy betanított, és azóta sajátnak (el)ismert meggyőződéssel “szemben”… És mennyire nehéz elfogadtatni, vagy legalábbis megértetni saját nézőpontunk lehetséges igazságtartalmát.

És ez sokszor nagyon el tudja keseríteni nem csak egyik, de mindkét “vitázó” felet…

(És most érzem, hallom magamban azokat a szavakat, melyek arra ösztökélnek, hogy hagyjam abba az írást, töröljem soraim, és kapcsolódjak le a témáról… Amíg rádöbbenek, miért jönnek ezek a sugallatok és miért, folytatom az írást.)

Hmm… Szóval, kicsit olyannak tekintem e harcot, mint amit Horton vívott azért a bolyhos kis virágért, amelyről az azon élő parányi lények szóltak hozzá, és akiket rajta kívül senki más nem hallott. Aki olvasta Dr. Seuss meséjét vagy látta a belőle készült rajzfilmet, tudja miről beszélek. Aki esetleg még nem olvasta, nem látta, talán kedvet kap majd rá, hogy megtegye, és talán őt is megragadja majd valami belőle. Ha így lesz, annak én csak örülni tudok majd.

Ha van valami értelme a minket most körülvevő helyzetnek, hát azt mindenképp fontosnak találom kiemelni, mennyire pontosan tükrözi vissza az önmagunkról és a bennünk másokról kialakított képeket… És jó látni, ahogy ezek a képek most, mint érett szőlőfürtök, bizony sűrű péppé préseltetnek, alaposan átszűretnek, hogy végre mindenki megkóstolhassa, és nyelvén érezhesse mustjának tiszta ízét, tökéletes aromáját!

Ugyanígy lesz a mindenkiről, így a rólam és rólad kialakult, kialakított kép is kezelve, nem csak itt, e földi szituációban, de minden dimenzióbéli-, és éteri síkon is.

Lesz, akinek nagyon nem fog ízleni, kiköpi majd, talán rosszul is lesz tőle, de ez így a jó…

Lesz, aki örömmel fogyasztja majd, és vissza-visszatér hozzád, hogy mélyen kortyolhasson belőled…

Lesz, aki nem tudja még elfogadni az izeket, de hajlandó tovább kóstolgatni, lassacskán hozzászokni, megszeretni azt… De ez időbe telik. És lehet, hogy nem épp a Te “szőlőd” lesz az, melynek levét befogadni lesz majd képes… Lehet, hogy nem arról a bolyhos kis virágról szólnak majd hozzá, mint amilyen a Tiéd volt, amiről hozzád szóltak… De ismerős lesz majd íz az Ő számára is, tudni fogja, hogy ezt hangot valahol hallotta már… Akkor majd biztossá válhatsz abban, hogy mindenképp érdemes és értelmes cselekedet volt ragaszkodnod meglátásaidhoz, kitartanod meggyőződésed, Belső Hangod igazsága mellett.

És hogy honnan tudhatod, hogy mikor hallod azt meg? Én úgy tapasztalom: valahányszor, amikor egy-egy gondolat nyugalommal, jó érzésekkel tölt el -a félelem, az esélytelenség, és az értelmetlenség érzése helyett-, mindannyiszor a Belső Hangod hallod. Hivhatod -ha úgy akarod-, isteni sugallatnak is, a lényegén ez nem változtat. Szilárd meggyőződéssé, biztos támasszá alakul benned, ha bízni mersz benne, hangozzék akár teljesen ellentétesen az eddig számodra tanított elvekkel!

Az elkeseredés, a megtorpanás, és a “felesleges bármilyen igyekezet” önnön valónkat megfékező érzése olyan luxus, melyet nem engedhetünk meg magunknak, semmilyen szinten!

Így hát, ha kérhetem -és Te is akarod-, fejet fel, tekintetet előre, pillantásunk az elérni vágyott célon tartva: haladjunk tovább!